2008. március 15., szombat

14. Az akadály

Az állomáson álmos arcú emberek. Örült, hogy nem áll senki sorba. Oda ment az egyetlen pénztárhoz. Köszönt. A napszaknak megfelelően. Elmondta, hová szeretne utazni. A hölgy az ablak mögött kövér volt. Kövér, csúnya és szürke is.

Sztrájk van, mondta. Nem tudni, mikor indul a következő szerelvény. Nem tudni, mikor, hová és hogy lesz-e sapka a kalauzokon. A kalauzsapkák színéről végképp nem tudott semmi biztosat. A kövér hölgy hangja unott volt, fáradtan beszélt. Nem is nézett a szemébe, csak egyszer. Minden reggel korán kel, gondolta, majd megköszönte a rossz híreket.

Mehetett volna hajóval vagy repülővel is, de nem bírta gyomra sem a hajót, sem a hullámokat.

Keresett egy padot, ahova leülhetne, de mindenütt ültek vagy feküdtek emberek.

Kiment az állomás épületéből. Bőröndjét maga mellé tette. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy ráüljön-e, mint ifjúkorában, amikor nem is volt bőröndje, majd hátát neki vetette a falnak. Rágyújtott. A cigarettadoboz és a bőrönd színe olyan volt, mint a kövér asszony szeme a pénztárnál. Kifújta a füstöt. Eszébe jutott, hogy hallott valami sztrájkot emlegetni a villamoson, de nem törődött vele, inkább újságját olvasta. Persze nem érdekelték a hírek.

Arra gondolt, hogy estére meg kellene érkeznie, hiszen várják. Az is eszébe jutott, hogy talán telefonálnia kellene. De majd inkább később. Ha már tud valami biztosat. Vagy ha már végképp semmit se tud.

Tulajdonképpen nem gondolt semmire. Esetleg a vérre, ami a munkájával jár. Az is eszébe jutott, hogy egyszer járt egy könyvtárban, ahol nagyon sok könyv volt. Tulajdonképpen precíz ember volt. Csak eltűntek életéből a színek. Vagy kifakultak.

Néha sétált egy kicsit, hogy lábaiban a macskák doromboljanak. Soha nem ment túl messzire, nehogy lemaradjon valamiről, főképp ne a vonatról.

Aztán az egyik peront ellepték az emberek. Hallotta, hogy arról beszélgetnek, meddig fog közlekedni az a vonat, amelyik hamarosan érkezik. Várta, hogy a hangszóró is mondjon valamit, de néma maradt. Aztán a szerelvény kék foltja tűnt fel a láthatáron. Elindult ő is a peronon várakozók felé. Ránézett az órájára. Hosszú idő telt el.

A vonaton talán aludt egy keveset. Aztán leszállt abban a városban. Ott már nem kellett olyan sokat várnia.

Végül megérkezett, hiszen várták őt. Már csak két óra volt a kivégzésig. A fiatalember, aki egész éjszaka várta, gyűrött volt az álmosságtól és a sok feketétől. A vonatok, mondta. A vonatok, ismételte meg ő is.

Fekete kocsin hajtottak az ítéletvégrehajtó intézet utcájába. A gyűrött fiatalember felkísérte a szobájába. Kinyitotta előtte az ajtót. Aztán elköszönt. A kulcsot a zárban hagyta.

Nehéz éjszakám volt, gondolta. Azt hiszem, már nem fekszem le, csak lefürdöm. Borotválkozás közben kénytelen volt belenézni a tükörbe. Nehéz éjszakám volt. Mindig nagyon nehéz. Persze az elítéltnek sokkal nehezebb, de ez nem vigasztaló. Itt az idő. Indulnom kell. Be kell mocskolnom a hajnalt.

2008. március 3., hétfő

13. A patikus

A zöldre, olajzöldre festett hatalmas bútor egészen a plafonig ért. Apró, piros kecskevirágok díszítették a kis fiókokat, a szekrényajtókat és a porcelán tárolókat. Az öreg patikus nagynénje festette őket még lánykorában. Az üknagymamát még boszorkánysággal vádolták, a nagypapa már meggazdagodott a kecskevirág csodás főzetéből. A nagypapának szándékában állt a Kecske név felvétele is, de a nagymama, aki előkelő származású volt, és büszkélkedett lengyel nemes őseivel, megalázónak találta. A névváltoztatás nem jött tehát létre hivatalosan, mégis egész Ainamore Kecskének nevezte a patikus családot.

- Trippo úr, kérem, most már zárnánk – Bertolt óvatosan próbálta ébresztgetni gyakori vendégüket, akit soha nem látott ennyire ittasan.

- Sajnálom – mondta az ébredező, és próbálta behatárolni az időt és a teret, ami éppen körülvette. – Sajnálom.

- Haza kísérem, jöjjön – a pincér aggódva nézte, most talán ő is segíthet valamit Trippo úrnak.

- Annyira sajnálom. Krommernek? Hova lett Krommernek? Az előbb még itt volt, valamiről beszélt… oh én is mintha… Elmondtam neki? Bertold, nem tudja, elmondtam neki?

- Menjen haza.

- Hogy mehetnék? És mit mondjak, mit mondhatok? Sajnálom.

Fiatalon került Ainamore-ba, fiatal suhanc volt még. Honnan jött, senki sem tudta, csak kölyök volt, de nagyon tisztelettudó, hamar megszerették. Először a pék fogadta be inasnak, majd a szatócshoz került, aki látva, hogy milyen precíz a fiú, beajánlotta az Arany Kecske Patikába segédnek. Nagy álom teljesült ezzel. Mindig hosszasan időzött a patikában már, amióta a migrénes pékné hetente küldte el valamilyen fehér porért a család békéje érdekében. A patika illata volt valószínűleg az, ami olyan nagyon elvarázsolta; úgy érezte, hogy az ajtón belépve egy különösen tiszta világba kerül.

- Elinka, muszáj őszintém beszélnem önnel. Talán ez a megoldás, de van-e jogom, mondja? – lassan beszélt, kicsit akadozva, és egy kis segítséget, erőt várt a lánytól, aki piros arccal nézett a szemébe, de csak hallgatott, ki nem merészkedve a biztonságos némaságból. – Nem jó ez így, nem jó. Folyamatosan a gondolataim között lebeg, átitatva ezzel minden percemet. Az elmúlt hónapok csak szenvedést adtak nekem. Önnel álmodom, és várom a reggelt, hogy újra lássam. De ha itt vagyok, próbálom elkerülni, mert félek látni. De nekem feleségem van és gyermekeim! Nem tehetem ezt velük és magával sem. Mondjon valamit, kérem! – válaszra várva a lányra nézett, aki nem bírta tovább, és sírni kezdett. Trippo úr egész teste remegett a vörös súlytól, ami teljesen belepte, átölelte a lányt és elmerült.

A patikus mesterséget hamar kitanulta. Szívesen méricskélt, szerette a mozsár hangját, élvezettel keverte ki a kenőcsöket. Az öreg patikus is nagyon megszerette, szívesen tanítgatta, a kecskefőzet receptjét azonban nem mondta el neki. Tíz évnek kellett eltelnie, míg a családi titkot is megosztotta vele.

- Kisasszony, merre felé lakik? – kérdezte közönyösen, valamiről csak kellene beszélgetni, ha már így alakult, hogy együtt mennek hazafelé.

- A Family Panzióban, egyenlőre – válaszolt röviden a lány. Igazán semmi kedve nem volt beszélgetni. Ha a főnök úr úgy gondolja, akkor beszéljen ő.

- Hogy érzi magát nálunk? – szólalt meg a férfi, hosszan nem bírta a csendet félidegenek mellett. - Sok a munka, tudom, de majd beletanul. Az első hetek mindenkinek nehezek, ön azonban nagyon ügyes.

- Azt hallottam, hogy modellezéssel foglalkozik szabadidejében – csak fel kellett dobni valamilyen témát, nagyon zavarta, hogy ő került a középpontba.

- Honnan hallott ilyet? – lepődött meg Trippo úr. - Mindegy, tényleg így van, hajómodelleket készítek. Most egy egyiptomi bárkát. Hamarosan kész lesz, már a figurákat faragom.

- Figurák is lesznek benne? – kérdezte a lány érezhető érdeklődéssel.

- Azt hiszem, emberek nélkül túl üres, de ez a legnehezebb, meg a festés. Igazából azt szeretem a modellezésben, hogy teljesen elvon a világtól legalább arra a néhány órára. Jól megvagyok a ragasztóval és a fával.

- És honnan tudja, hogyan néztek ki azok a hajók?

- Valamikor nagyon régen még az apámtól kaptam egy könyvet a hajókról – nagyon élvezte, hogy valaki érdeklődik, a felesége még ennyit sem kérdezett soha a modelljeiről. Hosszasan beszélt a világtörténelem hajóiról, néha megállva percekig hallgatva, majd újra folytatva.

Vonzó férfi lett a kedves patikus segédből. Nem volt kimondottan szép, viszont, ha valakivel beszélgetett, úgy figyelt a szemben levőre, mintha ő lenne a világ közepe. Arcáról, mosolyáról elfogadás csillogott, még sötétkék szeme is melegséget sugárzott. A hölgyek, lányok titkon szerelmesek voltak belé, a férfiak pedig gyakran keresték társaságát.

- Ki ez az új lány? – kérdezte a feleség erélyesen.

- Elinkának hívják. Tegnap vettem fel, Bertold unokahúga. Most jött Ainamore-ba, szüksége volt egy állásra. Ügyes lány, kicsit csendes, de ügyes – válaszolt higgadtan Trippo úr.

- Nem tetszik nekem ez a lány, baj lesz vele, majd meglátod. Nagyon szép és szemtelenül fiatal!

- Ez még nem bűn. Fiatal, na és – Trippo úr nem értette a problémát.

Az öreg patikusnak csak egy szem lánya volt, aki nagyon talpraesett és még csinos is, de valahogy sehogyan nem akart elkelni. A Kecske lány szemet vetett a patikus segédre, akinek tetszett a lány határozottsága és tapasztaltsága. Nem volt szeme az öreg patikusnak a szerelemre, de egy idő után ő is észrevette a fiatalok kapcsolatát. Nagy öröm lett a családban, a lányt gyorsan hozzáadták a segédhez, aki átvette teljesen a patika irányítását. Ettől a naptól kezdve mint komoly patikust a város Trippo úrnak nevezte.