Felültünk a könyvtár magas
kőkerítésére, onnan belátjuk az egész Szabadság teret. Lóbáljuk a lábunkat a
fal tetején ünneplő ruhában, néhányan megbotránkoznak, de nem szól senki. Sokkal
izgalmasabb, hogy mi lehet a lepel alatt. Ainamore városka lakói kíváncsian várnak
a sokszögű téren. Kicsit aggódunk, a nyári hőségben nehogy valaki rosszul legyen,
de ahogy egyre többen érkeznek az ünnepélyre, úgy erősödik az óceán felől fújó
hűvös szellő is.
A színpad mellett mint egy királylány
áll rózsaszín miniszoknyájában a polgármesterünk. Barátom büszkén meg is jegyezi,
hogy nekünk van a legjobblábú városvezetőnk. Valóban szép és feltűnően fiatal. Aranyszőke
haját kontyba tűzi, hogy idősebbnek tűnjön. Egyik lábáról a másikra áll,
láthatóan rettentően ideges. Aggódunk érte is, nehogy baja legyen. Sokan vannak
körülötte, fontos emberek zsongják körül, támogatólag ott áll mellette pocakos
parlementi képviselőnk is, aki néha megsimogatja a hátát.
Egy éve a választások idején nagy
volt a bizonytalanság, vajon jó-e nekünk, ha egy fiatal lány vezeti szeretett
városunkat, Ainamore-t. Persze, hogy jó, mondták sokan, kell a fiatalos
lendület, most diplomázott, korszerű tudással rendelkezik. Aztán jött a mindent
eldöntő érv. Ő a pénzügyminiszter unokahúga, csak figyeljük meg, mennyi pénz fog
érkezni, milyen gyorsan fejlődik majd a város. Figyeltünk nagyon, de sajnos nem
a város gazdagodott. Sőt egyre nagyobb lett a káosz. A mosolygós plébánosunk
szerint, ha az Isten valakinek hivatalt ad, akkor bölcsességet is ad hozzá,
csak legyünk türelemmel. Mi tényleg türelemmel voltunk, és kíváncsian vártuk a
csodát. De nem jött. A városban elindult a sugdolódzás, aztán a zöldséges Manci
néni ki is mondta. „Butácska a mi Katalinunk, egy igazi buta Kata!”
Az elégedetlenség nőtt, már csak egy
szikra kellett, hogy valami baj legyen, amikor megérkezett ő. Mindenhol csak
róla beszéltek, az újságok hosszú interjút közöltek vele, a rádió és a
televízió naponta meghívta valamelyik műsorába. Elvonta a figyelmet Ainamore
egyre növekvő problémáiról, de ez természetes, még soha nem érkezett hozzánk világhírű
szobrászművész. Elmesélte, hogy a dédapja Ainamore-ban született, innen indult
vándorútra. Ő az óceánon túl nőtt fel, és szeretné megismerni a saját
történetét, mert a gyökerek azok nagyon fontosak. A hagyomány, a kultúra, ami a
génjeinkben öröklődik és a család, ami megőriz. Az igazi tudás nem az eszünkből
jön, hanem a szívünkből, és az ő művészetét csak az értheti, aki ennek az igazi,
ősi tudásnak a birtokában van. Érdeklődve hallgattuk, és Ainamore-t eltöltötte
a büszkeség, mégiscsak közülünk való. Hamarosan a polgármesterünk be is jelentette,
hogy a város köztéri szobrot rendel a művésztől. „Az ára nem számít, mert a
kultúra nálunk mindig kiemelt ügy.”
Az avatási ünnepély dátumát az ősi
tudományok segítségével választották. Fellépnek az óvodások, az iskolások, beszédet
mond az országgyűlési képviselőnk és a polgármesterünk. A tömeg egyfolytában
susmog, mocorog, de mikor eljön a perc, hogy a lepel lekerül, csönd van. A
gyerekek abbahagyják a szaladgálást, még a hűsítő szellő is megáll, mindenki
feszülten néz a szobor felé. Vajon milyen lehet az, amit csak a belső, ősi
tudásunkkal láthatunk? Lassan, óvatosan húzzák le a leplet róla. Az emberek nagyon figyelnek, koncentrálnak a
különleges pillanatra. A csend hosszú percekig marad, még megmozdulni sem mernek,
de hiába igyekeznek, nem tudnak belelátni többet annál, ami. Egy márványtömb,
láthatólag pont ugyanúgy, mint ahogyan Carrara-ban kibányászták, azon bizony a
szobrászunk semmit nem dolgozott. A
csend feszültségében Katánk és a körülötte állók egyszerre kezdenek el
tapsolni, majd a város lakói is egyre erősebben és hangosabban.
A gyerekeket figyelem. Vajon melyikük
kiáltja el magát, hogy a király meztelen? És vajon a nagyon tapsoló felnőttek meghallják-e
a szavát?
