10. A számlálóbiztos

Például beülök az Arabeszk Kávéházba (ami nem tévesztendő össze az Arabs Szürkével). Elszívom az utolsó szivart. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.

Megszámolom a dolgokat. Ez nálam már csak ilyen szakmai ártalom. Afféle. Tehát: egy (azaz egy) darab kávéház, a neve Arabeszk. Tizenhárom asztal, egy pult, ötvenkét szék (de vannak pótszékek is), egy költő, egy művész úr, egy francia zongorista (még kisasszony, már menyasszony, bizonyos értesülések szerint mennyasszonynak készült, amit úgy kell érteni, hogy apácaszökevény, ezt egy pap mondta nekem a kikötőben), estére ide várják a gazdasági és vidékfejlesztési minisztert (és egy pincér természetesen), a neve Bertolt.

A költő verset ír. Szemlátomást szenved. Az ihlettől vagy a kényszertől. Ujjain számolja a jambusokat. Innen úgy látszik, nem akar ő túl hosszú verset írni, nyolc sorral is beérné, de valami sose stimmel (mindig más), orgona nélkül énekelünk. Előtte ásványvíz és cigaretta. Sokat dohányzik. Minden próbálkozás alatt elszív négy szálat (kétsoronként egyet), az ötödik áthúzott és összegyűrt papírlap után mély levegőt vesz és egy újabb csomag cigarettát.

A művész úr a szemközti sarokból lopva figyeli. Újságja mögül sűrű szivarfüst emelkedik a kávéház levegőjébe, az újságban a gazdasági miniszter fényképe. Bejelentette, hogy földalatti vasútat tervez a város és a gyémántbánya között, ma reggel olvastam.

A testes művész úr előtt testes vörösbor, testes szivarja után testetlen poharát emeli húsos ajkaihoz. Ez a mondat majdnem zsíros. Hiába, csak a számokhoz értek.

A zongorista kisasszony pillantása és Bertold tekintete éteri függvénnyé nemesül. Persze a szerelem az ujjaknál kezdődik. A kisasszony a pincérnek billenti a zongora színes hangjait, Brechtold pedig a kisasszonynak törülgeti a csészéket és a poharakat. Ez egy kimondhatatlanul tiszta kapcsolat, azt hiszem. Zavarba is jövök piszkosul.

Előttem kávé és cigaretta az asztalon. Nemrég még azt írtam, hogy elszívom az utolsó szivart. Ez így is van, az utolsó szivart elszívtam. Azt olvastam egyszer valahol, hogy a szivar és a pipa a türelmes emberek szenvedélye, a cigaretta nyugtalan és ideges embereknek való. Éppen erről van szó. Elszívtam az utolsó szivart. Mától fogva ideges embernek számítok.

A kávé hosszú, a cigaretta rövid. Éppen ez az, ami idegessé tesz ebben a pillanatban (most és mindörökké): az idő. De csak nyugodtan.

Idegen vagyok ebben a városban. A nevem X úr. Ez persze nem azt akarja jelenteni, hogy nincs nevem, vagy el akarom titkolni, szó sincs efféle játékos szeméremről. Az, hogy a nevem X úr, annyit tesz, hogy ez egy rövidítés. A teljes nevem Xuan Xu Xuin. (Innen jön az X.) Idegen vagyok tehát ebben a városban, de nem teljesen ismeretlen. Ami pedig nyugtalanít és idegessé tesz, az az idő, mint fentebb már említettem volt. Hogy hogy kell ezt érteni, azt később mesélem el, ha lesz elég időm. Ahogy így végignézek magamon, sokáig maradok, azt hiszem.

9. Részlet egy tankönyvből

Éghajlata mérsékelt kontinentális. Északnyugat felől a patagóniai tengeráramlat következtében sókonzumgátak zárják el a nyílt tengertől. A tengeri levegő magas sótartalma nem kedvez egyébként a zongorabillentyűknek: a fehér billentyűk sárgák lesznek, a feketék zöldek. Ellentétben például az ellenkező féltekén található Eromaniával (melynek éghajlata szintén mérsékelt), ahol a sós tengeri levegő következtében a zongorák hófehér billentyűin rózsaszín foltok jelennek meg, a feketék pedig kifakulnak (érdekesség).

A település első térképe a tizenharmadik századból maradt fenn (kilencedik ábra). Egyes feltevések szerint kalózok készítették, más kutatók véleménye szerint nem kalózok, megint mások szerint hamisítvány.

Az évszázadok során fontos tengeri kikötővé nőtte ki magát. Az Ainamore-i krónika egyik fejezete szerint innen indult híres felfedezőútjára Stampedli kapitány (érdekesség), amiről aztán soha nem tért vissza. (Hajónaplóját később megtalálták az irkutszki kannibálok. Egyes feltevések szerint a kapitány holttestét is ők fogyasztották el, más kutatók véleménye szerint nem volt holttest, megint mások szerint a hajónapló hamisítvány. Érdekesség, hogy az irkutszki kannibálok analfabéták.)

Az is fontos szerepet játszott abban, hogy Ainamore a tizenhetedik századra a térség megkerülhetetlen és kikerülhetetlen tengeri csomópontjává lett, hogy a város határában fekvő tó fenekén hatalmas gyémántlelőhelyre bukkantak. Maga a bukkanó (Krommernek Aurel) így számol be a bukkanásról. „A tó fenekén gyémánt van. Pont.” Egyes feltevések szerint a tó fenekén mégsincs gyémánt, más kutatók véleménye szerint a tó fenekén csakugyan tetemes mennyiségű gyémánt található, csakhogy azt maga Krommernek Aurel hordta a tó fenekére, megint mások szerint a tó feneketlen.

Érdekesség: a városban felhalmozott gyémántkészletet a peddingtoni mészárlás idején magukkal hurcolták a fanarióták (ezerhatszázhuszonnégyben).

Ainamore lakosságának az összetétele a huszadik századra teljességgel megváltozott. Jelenleg ötszázhat belga, négyszáztizenegy albán, háromszáz mongol, százegy ülker, hetvennyolc görög, harminchárom zsidó és négy francia lakja. Érdekesség: az egyik lakosáról nem tudni, honnan származik.

8. A bolyongó

Nem szeretek éjszaka stoppolni, bennem van a félelem. A város, ahová egy hete érkeztem, eleinte szétmállóan meseszerű volt, mint egy marcipántorta, melyet délutánonként ettem Piripiri herceggel a Cökxpon cukrászdában, de nem volt biztos semmi sem, és lassan süllyedtem az édes mázban úgy, hogy már az orromat érte, és fuldokoltam. Nem bírtam tovább maradni. Már régen elvesztettem a térérzékem, hónapok óta bolyongtam országhatárokon át egyik városból a másikba, elképzelésem sem volt arról, hogy a világ melyik közepén vagyok – talán nem is voltam sehol, talán nem is voltam –, de igazán azt sem tudtam, hová tartok, oly mindegy volt, hogy merre megyek. Szinte futva indultam a fullasztó Na’Conxypánból kifelé, és az országút mellett azonnal stoppolni kezdtem. A hűvös, sötét éjszakában a festett, fodros emberektől távol újra éreztem testemnek súlyát.

Szerencsém volt. Az üres végtelenből valami pap érkezett, és meglepő természetességgel felajánlotta, hogy elvisz. Levendula illat volt az autóban, erre tisztán emlékszem, és én a legszívesebben aludtam volna, de a pap, mint aki napok óta nem találkozott senkivel, egyfolytában beszélt. Franciaországból tartott Rómába. Róma! Végre egy város, amit el tudok helyezni a térképen, és amihez a múltból emlékeket tudok kapcsolni, s máris a Lateráni-bazilika transzcendenciájában lebegtem, majd megnyugvással gondoltam arra, hogy, igen, nekem Rómába kell mennem, ahogyan Mihálynak is Ervin tanácsára.

A pap közben egy apácáról beszélt, aki titokban hagyta el bretagne-i kolostorát, és azóta semmi hír róla. Ő mint gyóntatója sejti, hogy Ainamore-ba szökött, de többet nem mondhat, ugye megértem. Muszáj neki ezt a kitérőt megtennie, hogy a titokzatos Simplina nővérről valami hírt szerezzen, s még nem tudja, hogy mikor megy majd tovább Rómába, és ugyan még soha nem járt Ainamore-ban, de olyan szép neve van, nem gondolom. Szép, szép, de én már beleéltem magam, hogy Rómába megyek.

Ainamore-ban könnyen megtaláltuk a normann stílusú templomot, ami mellett le is parkolt a pap. A búcsú után szétváltak útjaink, ő a nyomozás izgalmában elindult megkeresni a plébániát a templom mögötti domb irányában, én pedig elgondolkodva indultam lefelé a vélhető városközponthoz.

Macskaköves, kacskaringós utcákon járkáltam, itt-ott görbe lépcsőket útba ejtve, s már jóideje sétálgattam, mikor feltűnt, hogy még egy lélekkel sem találkoztam, sőt hangját sem hallottam élőnek. Pedig a város rendezett volt, és tulajdonképpen élettelinek mutatta magát, az élet mégis hiányzott belőle. Nem volt madárcsicsergés, vagy kutyaugatás, csak a kavicsok kopogtak a macskakövek közt, miközben elgondolkozva rugdostam őket. És akkor valami csillogott a földön, egy kis pénzérme. Az egyik oldalán középen egy nagy ötös, alatta a felirat „mina”. A másik oldalán virág volt, hasonlított ahhoz a gyomnövényhez, amit felénk kecskevérnek hívnak. Ledobtam a földre, az oldalára esett és a macskakövek közti résekben hosszasan gurult a lejtős utcán. Mikor lehajoltam, hogy felvegyem, már hallottam a cipőjének kopogását. Vékony, csontos lány volt, és ahogy jött, magában dúdolt. Talán ez volt az a pillanat, amelytől újra bekerültem valami körforgásba, és, mint valami kötött táncnál, nekem csak lépkednem kellett a már bennem zengő zene ritmusában.

A vendéglő, ahol ebédeltem Störr kapitányról volt elnevezve. Nagy kerthelyisége volt hatalmas faasztalokkal és padokkal. Hátul egy öreg ember állt egy festőállvány mögött, és átszellemülten festett. Elmélyülten nézett az étkezők felé, és gyakran még méricskélt is karját kinyújtva kopott ecsetjével. Evés közben azon gondolkodtam, vajon a vendégeket festi-e vagy a háttérben látható városi panorámát. Hamarosan asztaltársaságom is akadt. A méterárus keresett társaságot, vagyis inkább hallgatóságot déli filozofálgatásához. Délelőtt már találkoztam vele, amikor saját készítésű ékszereimet igyekeztem eladni a város üzleteiben, hogy szükségleteimet fedezni tudjam. Már akkor is hosszasan beszélt nekem a közgazdaság rejtelmeiről és az üzleti élet sötét titkairól. Valami helyi specialitást evett sült tésztával és sok zöldséggel, és közben az élet értelmét kereste, mintha az csak annyi lenne, mint egy kis szelet répa, amely, mint megtudtam, a kedvence az adott ételben, és ezért külön választotta a párolt brokkolitól. A család, mondta, a legfontosabb, hogy helyünket megtaláljuk, és a barátok, hogy a helyünkön jól érezzük magunkat. Aztán tovább keresgélte az egyre apróbb répadarabokat. A költő, aki közben szintén az asztalhoz telepedett, meglehetősen sznob stílusban azt hangoztatta, hogy ő ott érzi otthon magát, ahol a könyvei vannak. Én igazán nem értem, vajon az van a homlokomra írva, hogy a helyemet keresem? A vékony, csontos lány is arról beszélt, amíg megmutatta, hol találok egy panziót, hogy milyen nehéz rálelni az útra, amelyen az életünk értelmet nyer. Már igazán elegem volt a jóllakott nagy szavakból, amelyeket folyamatosan hajigáltak felém – hogy megnyerjék a szimpátiámat, vagy hogy önmaguk biztonságérzetét növeljék? –, elindultam hát tovább utamra. De az öreg festő képét csak meg kellett néznem, mert talán tényleg kapunk jeleket, amelyek irányt mutatnak.

Délután még betértem egy múzeumba, melynek fő értéke egy régi papírtekercs volt, valami szakrális szöveggel a város alapításáról,de nem tudtam elolvasni, igazán nem is érdekelt, és a sok műkincs sem nyűgözött most le, pedig gazdag volt a gyűjtemény, csak az öreg festő képe járt a fejemben a vendéglőből, ami sem a városi panorámát, sem az ebédelőket nem ábrázolta.

A Family Panzió bejáratánál újra összetalálkoztam a pappal. A tekintetéből próbáltam kitalálni, vajon megtudott-e valamit vagy sem, de egyszerre volt zavart és megelégedett, viszont azonnal indulni akart Rómába. Próbáltam meggyőzni, hogy induljon később, valamikor holnap, de hajthatatlan volt.

7. Az álom

1. Schakraf Apassionata Evillah földjén megismerte feleségét, Ainamore-t. Schakraf Apassionata Evillah földjén sátorban lakott feleségével, Ainamore-ral.

2. Schakraf Apassionata Evillah földjén tizenegy fiat nemzett. Evillah földjén Ainamore tizenegy fiat szült.

3. Schakraf Apassionata és Ainamore tizenegy fia a következő: Ruben, Simeon, Levi, Juda, Dan, Nafthali, Gad, Asher, Isachar, Zebulon és Benjamin. Ezek születtek Ainamore-tól Evillah földjén.

4. Történt egyszer, hogy egy napon Schakraf Apassionata ebéd után leheveredett egy tölgyfa alá, ahol is elnyomta az álom.

5. Schakraf Apassionata Evillah földjén különös álmot látott. Azt látta, hogy leereszkedik az égből egy város, amiben nem lakik senki. A városban voltak házak, utcák és terek, de a házakban nem lakott senki, az utcákon és a tereken nem jártak emberek.

(6. Tele volt a város halott állattal. A házakban halott állatok feküdtek az ágyakban, az utcákon és a tereken halott állatok tetemén lépkedett.)

7. A város közepén volt a piac, a piac közepén sárga torony emelkedett, a sárga torony előtt szökőkút.

8. A szökőkút vizében megmosta arcát, tenyerébe vizet merített, ivott, majd aprópénzt dobott a szökőkút vizébe.

9. Az aprópénz hallá változott. Bement a sárga toronyba, amiről azt gondolta, templom. A sárga torony közepén szökőkút, párja annak, ami a torony előtt van, de nincs benne víz.

10. Felnézett. Az üres szökőkút fölött béka ült, szájában felhőt tartott. Nem volt semmi egyéb a toronyban, csak egy festett agyagszobor.

11. Olyan volt a szobor, mint a gazdasági miniszter a fényképen. Mereven ült, kezét puhán ölébe ejtette, lábai keresztben.

12. Oda ment a szoborhoz, pirosra festett nagylábujját letörte, beledobta az üres szökőkútba. Hirtelen megmozdult a szíve, és összeverődtek az állati csontok a templom körül.

13. Ezt az álmot látta Schakraf Apassionata Evillah földjén egy tölgyfa alatt. Aztán felébredt.

14. Schakraf Apassionata Evillah földjén magához hívta gyermekeit, mind a tizenegy fiát, elmondta nekik álmát, amit a tölgyfa alatt látott, de nem volt egy fiai között, aki meg tudta volna fejteni azt a különös álmot, amit Schakraf Apassionata Evillah földjén a tölgyfa alatt látott.

6. A trafikos kisasszony

Nem mert regényeket olvasni munka közben, mert olyankor teljesen elvesztette valóságérzetét, és hagyta magát felolvadni a fikció színes plazmájában. Maradtak a napilapok és a folyóiratok, mert valahogy el kellett töltenie az időt.

Az első vevő minden nap az öreg festő volt. Pauli bácsi nem tudott aludni, hajnalban felkelt és addig, amíg nem indult meg újra az élet a városban, bandukolt, mint egy kiöregedett lelkiismeret.

- Már hajnali négykor felkeltem, a Zwinger fogorvosait neki! – minidig így káromkodott az öreg. Állítólag a mesterétől vette át, de hogy mi közük van a fogorvosoknak a Zwingerhez, azt Pauli bácsi sem tudta. – Maga nem is tudja, milyen az, maga még fiatal, de megtudja maga is majd, ha olyan öreg lesz, mint én. Micsoda szemét van ebben a városban, borzalom. A múzeum előtt majdnem felbomlottam egy kidobott újságpapírban.

- Majdnem felbomlott? – kérdezett vissza kisasszony mosolyogva.

- Majd maga is megtudja, milyen ilyen öregnek lenni. Minden olyan bizonytalan. Nem lesz maga sem ilyen mosolygós, majd meglátja, kisasszony.

- Gyűjtöttem tegnap Pauli bácsinak húsz darab 5 minát, senkinek sem adtam vissza 5 minással, hogy legyen Önnek.

- Még nem is biztos, hogy vásárlok valamit. Olyan szegényes ez a trafik - morogta.

- Minden reggel vesz egy csokit – jegyezte meg a kisasszony halkan magában.

Az öreg úgy tett, mintha valamit nagyon keresne, nehogy úgy tűnjön, hogy csak azért jön be a trafikba mindig rögtön nyitás után, hogy a napi beszédszükségletét letudja már reggel a kisasszony nyugodt társaságában.

- Talán veszek egy szelet mogyorós csokoládét, ha már nem találom azt, amit keresek. – A kisasszony már nyújtotta is a csokoládét, hátha így megspórolhatja a mesét az öreg fiáról, meg a zseniális festőkről. – Ez a csokoládé volt a fiam kedvence. Ismeri a fiamat, kisasszony? Jannak hívják. Van Eyck után neveztem el. Ismeri Jan van Eyck képeit? Zseniálisak. Magának feleségül kéne mennie a fiamhoz, bár az a gyerek jobban szereti a vékonyabb lányokat. A fiam sem fiatal már, maga sem, ilyen öregen már ne válogasson az ember. Én szívesen menyemmé fogadom magát, csak ne beszélne ilyen sokat. Bár már a fiammal is rég találkoztam, de itt pengődik valahol Ainamore-ban ő is.

- 8 mina lesz a csokoládé. – igyekezett a kisasszony lezárni a már sokat hallott házasságközvetítős fejtegetést.

- Itt van 50, úgy adjon vissza, hogy minél több legyen közte az 5 mina.

A kisasszony, míg számolgatta a visszajárót, próbálta összegyűjteni a bátorságát, hátha a titokra épp a mai nap fény derül.

- Mondja, Pauli bácsi, miért éppen az 5 minás érméhez ragaszkodik ennyire? – kérdezte végül félszegen.

- A Zwinger fogorvosait neki, hát milyen kíváncsi maga, kisasszony. Azt hiszi, csak mert néha itt vásárlok a maguk szegényes trafikjában, már rögtön kíváncsiskodhat meg kérődzködhet? Na, viszont látásra! – mondta még távozás közben az öreg mérgesen, de azért tegyük hozzá, hogy a kisasszony érezte, Pauli bácsinak ma jó kedve van, mert egész kevéssé volt mogorva.

Újra maradtak az újságok. A kisasszony a Habbal nevezetű helyi pletyka magazint nyitotta ki, és éppen arról olvasgatott, hogy a gazdasági miniszternek viszonya van a színház egyik francia színésznőjével, amikor Pici néni nagy robajjal beszaladt a boltba.

- Jaj, Selma! Most telefonált a férjem, holnap reggel hazajön. Ha kiderül, hogy kölcsön adtam egy könyvet a gyűjteményéből, nagyon mérges lesz! – szinte üvöltött, mert amilyen alacsony volt Pici néni, olyan hangosan beszélt.

- De még el sem olvastam, most vagyok a legizgalmasabb résznél. Jack most akarja megmenteni Maryt a vad indiánoktól.

- Tudod, milyen Pici bácsi! Még ma este vissza kell adnod!

A kisasszony hiába magyarázta, hogy ő nem olvashat, amíg nyitva van a trafik, még a könyvet sem meri kinyitni, mert onnantól kezdve nem tud felelőséget vállalni a boltért, Pici nénit nem tudta meggyőzni. Este nyolcig vissza kell adnia a regényt. A kisasszony elhatározta, hogy megvárja a hat órát, és addig nem olvassa tovább a regényt, de csak izgatta, hogy mi lesz Jackkel és hogy kit választ a fiatal Mary, melyik kincsvadászt, az erős és bátor Jacket vagy a jóképű és titokzatos Jamest. Még ki sem nyitotta a könyvet, de már a trafik polcai helyett a dél-amerikai esőerdők hatalmas fáit látta. Az újságos és képeslapos állványok vad indiánokká változtak, és a háttérben ott osont bujkálva Jack, hogy kiszabadítsa Maryt. Nem tehetett mást, elővette a vastag regényt, ami a pult alá volt rejtve és nagy kíváncsisággal belemerült a történetbe. Jack az indiánok sátrai közt bujkálva próbálta felderíteni a terepet és megtalálni az elrabolt Maryt. Sötét volt, Jack alig látott valamit, az ismeretlen terepen nagyon lassan haladt, nehogy megbotoljon valamiben. De nem volt elég körültekintő, egy ág reccsent a lába alatt, amire felfigyelt az indiánok őre és már nyilazott is a bátor hősre, aki gyorsan előkapta a puskáját, és amíg rohant, hogy fedezékbe kerüljön, rálőtt a vad indiánra. A kisasszony látta maga előtt Jacket, ahogy sántikálva szalad, mert néhány nyílvessző bele állt a lábába, és egész tisztán halotta a puska hangját.

- Elnézést, véletlenül lelöktem egy bronzvázát a polcról. Visszateszem. Csak az Ainamore-i Krónikák mai számát szeretném. Leteszem ide a pénzt, már megyek is. Viszontlátásra, kisasszony!

A kisasszony csak halványan halotta a szavakat, Jack megsebesült és most ez volt a legfontosabb. Ott ült egy kidőlt fa mögött és az ingéből letépett darabokkal igyekezett bekötözni a vérző sebeit és pont mikor Jack életveszélyben van, véget ér a fejezet, az új pedig Londonban folytatódik Mary szüleinél, ahol Cathy, az unokahúg áskálódik, hogy ő megszerezhesse magának Jacket férjül. A kisasszony gondolatai azonban még mindig a veszélyben levő Jacknél jártak, csak kissé tudott odafigyelni arra, amit a Londonban történtekről olvasott. Valami bált rendeztek Cathy születésnapjára, és egyszer csak lassan és nyikorogva kinyílt az ajtó. Jack lépett be bizonytalanul.

- Jó napot kisasszony!- mondta és mivel a kisasszony tekintetében valami egészen idegen fényt látott, még inkább elbizonytalanodott. – Visszajöhetek később is.

- Maga él! – sóhajtott fel a kisasszony boldogan.

- Hogy mondta? Persze, hogy élek – zavarában a férfi nem is tudta, mit csináljon. Emlékei szerint még senki sem örült ilyen nagyon annak, hogy ő él. Ráadásul egy nő fejez ki ilyen érzelmeket az irányába. – Én csak a szivarok miatt… Ma kedd van. El tudtam jönni ma korábban. Tudja, kisasszony, a szivarok…

Igen, a szivarok, a kisasszony hirtelen csak visszaesett a valóság szürke közegébe.

- Igen, a szivarok. Elnézést kérek az előzőért, ne haragudjon kérem. Máris adom.

A férfi már nyújtotta is a pénzt. A kisasszony szépen külön tette egy dobozba az 5 minákat, oda ahol a többi is volt. A keddi szivarosnak felcsillant a szeme.

- Maga is gyűjti az 5 minákat, milyen érdekes, az apám is mindig külön tette. - A férfi szokatlanul sokat beszélt, a meglepő fogadtatás után rég elfeledett nyugalmat és elfogadást érzett a kisasszony társaságában. - Egyszer nekem elmesélte, miért, de már nem nagyon emlékszem. Talán valahogyan egy 5 minás érem mentette meg az életét. Arra már nem emlékszem, hogyan. Milyen érdekes. Gyakran találok reggelente, munkába menet 5 minásokat az utcán. Na megyek is, viszontlátásra.

A kisasszony kicsit elgondolkodott, de nem hosszan, Jack izgalmasabb volt, mint a keddi szivaros férfi. Így nevezte magában.

5. A kéményseprő

Egy benzinkútnál megállt pisilni. Úgy pisilt, ahogy a nők. Ez volt a szokása. Lehajtotta az ülőkét, letörülte vécépapírral vagy papírzsebkendővel, aztán rá ült.
Szeretett ilyenkor olvasni. Szerencsére a vécé mellett volt egy doboz tele újsággal, képregénnyel, könyvekkel. Jó, hogy más is szereti ilyenkor az olvasnivalót.
Nézzünk valami képregényt. Angyali gyilkosságok. Mi ez? Egy toll, uram. Azt látom, de mit kezdjek vele? A helyszínen találtuk. Szakértők egybehangzó véleménye szerint nem él a bolygónkon jelenleg olyan faj, amelynek testét ilyen vagy ehhez hasonló toll borítaná. Felvettük a kapcsolatot az Apostoli Szentszékkel. Újabb gyilkosság? Pelagium atya vélekedése szerint nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem. Hát igen. A grafika szuper, a szöveg gagyi.
Kezébe került az Ainamore-i Krónikák egyik néhány héttel ezelőtt megjelent száma. Színházkritika a Vízkeresztről. Az ikrek alakítása annyira meggyőző, hogy a közönség gyanút fog, talán egy színész a megformálója mindkét szerepnek. Soha nincsenek egyszerre a színpadon. Az előadás végén taps. Áthallatszik a benzinkutas rádiója.
Megtalálta azt a hirdetést is, amire jelentkezett. Tiszta munka jeligére a szerkesztőségbe.
Könyvek. Egy szerelmes füzet. A felhők fölött süt a tavasz. Egy viccgyűjtemény. Mit kér a költő a hentesnél? Egy deka meront. Néhány blogregény. A Gólem, az Arabeszk, a Zsákutca. Nem győzhet le az internet mindent és mindenkit. Például a könyvkiadóknak is élniük kell. Például könyvkiadásból. A rádióban a gazdasági miniszter beszél. Szimpatikus szimmetrikus ember.
No nézd csak, egy verses könyv. Elfogy a hold, majd megtelik, halálod élők tesztelik. A kéményseprő esete a fekete billentyűvel. Fura cím. Kissé sötét. Az albán nemzeti eposz óta nem olvasott rímeket. Nevet például visszafele. Szekszárdon születtem, ott is nőttem fel, színésznőt szerettem, nekem megfelel. Töltőtollal írt ajánlás az első oldalon. Cécile B. kisasszonynak Krommernek Wolfgang.

4. A zongorista

Nem volt szükség megtervezett reklámkampányra, az informális információáramlás akadálytalanul működött Ainamore-ban. Hetekkel korábban elindult a pletyka, szinte biztos, hogy a tulaj indította el, és szép lassan elterítette az egész várost. „Az Arabeszk kávézóba új zongorista érkezik egyenesen Franciaországból.”
Az első napon már ötkor szinte teljesen tele volt az Arabeszk, pedig csak héttől volt a zongorista debütálása. Az üres asztalok is csak azért lehettek ilyen merészek, mert már jóval korábban lefoglalták őket. Izgatott várakozás volt félhangos alapzajjal. Az elindult pletyka gyümölcsei mostanra fejlődtek ki igazán. A rendőrfőnök szerint az új zongorista Jean Michel Jarre eltitkolt mulatt fia, akinek heavy metal zenekarát betiltották politikai szövegei miatt. A patikusné viszont biztos forrásból tudta, hogy a francia köztársasági elnök kedvenc jazz zongoristája szerződött az Arabeszkhez, és csak azért kellett elhagynia szülőföldjét, mert szenvedélyes viszonyt folytatott az elnöknével, aki a botrány kirobbanása után belehalt a szégyenbe. Valószínűleg a patikusnénak volt köszönhető, hogy oly sok hölgy megjelent a kiemelt napon, a szenvedélyes mulatt, francia szerető felkeltette az érdeklődésüket.
A hölgyek azonban nagyot csalódtak, az uraknak azonban annál inkább tetszett az új zongorista, aki nemhogy mulatt, a haja egészen szőkének tűnt, de még férfi sem volt. Vékony, csontos lány egy olcsó fekete estélyiben. Esetlenül mozgott és feltűnően zavarban volt, mint aki először lép közönség elé. A zene, a chanson dallamok, a rekedtes éneklése azonban elábrándoztatta az Arabeszk vendégeit.
Második nap még többen érkeztek meghallgatni Ainamore új sztárját, akiről a város minden pontján folyamatosan beszéltek. Az Arabeszk annyira megtelt, hogy az aranyifjú méterárus, aki mindenki számára ismert, de nem beszélt okból késett, csak a pult mellett tudott már megállni. Megkönnyezte az átölelő zenét, de hogy ez ne legyen feltűnő, megszólította a pincért, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekelt a város új kedveltje.
- Gyönyörű! Mit szól hozzá, Bertold? Micsoda gyönyörű ékkő hullott ide, a mi szürke városunkba. Ez a mai ruha és frizura jobban megmutatja a szépségét. Én mondtam tegnap a főnökének, hogy vegyen már egy rendes ruhát ennek a lánynak. Mit szól hozzá, egy zongorista, akinek nincsenek fellépő ruhái. Senki sem tudja, ki ez a lány, furcsa. A főnökét is kérdeztem, de ő sem tudott semmit. Egyedül a művész úr mondta, hogy neki ismerős, de nem tudja, honnan. Persze, ki hisz neki. Maga sem tud semmit? Együtt mentek haza tegnap este.
- Nem beszélgettünk.
- Nem beszéltek? Vagy félórára van ide a panzió gyalog, és maguk nem beszéltek. Az nagyon hosszú idő, ennyi idő alatt még a kezét is megkérhette volna. De csak elismeri maga is, hogy ügyesen játszik?
- Ez a munkája.
- De szép is, nagyon is szép.
- A munkájánál elvárás.
- Furcsa férfi maga, Bertold, bár ez a lány is egészen furcsa. Wolfgang szerint leszbikus, mert visszautasította a mi ellenállhatatlan költőnket. Azt mondják, hogy a franciák között sok az olyan. Trippo úr viszont azt mondta, hogy lehet apáca is, vagy özvegy. Maga mit gondol? Olyan furcsa ez a lány.
Az aranyifjú méterárus csak mondta, és csak mondta hátat fordítva a pincérnek, hogy lássa a zongorista lányt. A pincér is kicsit elgondolkodott, még neki is zavaró volt az a félórás néma gyaloglás előző este.
- És képzelje! – fordult vissza a méterárus. – Tegnap a maga főnöke, mikor a lánynak volt az a rövid szünete úgy tíz óra körül, szólt a lányhoz, Cécile, Cécile, de az nem is reagált rá. Megkérdeztük tőle, hogy ez csak művésznév, vagy ilyesmi, de azt mondta, hogy nem, sőt ellenkezőleg, ez az igazi neve, de az elmúlt tíz évben nem ezt használta, senki sem hívta így. Azt mondta, hogy az apja akarta, hogy zongorista legyen, ezért kapta a Cécile nevet. Kérdeztük, hogyan hívhatjuk, amire hallgat, azt mondta, hogy maradjon a Cécile név, szeretné újra a magáénak érezni. Vajon mennyi idős lehet ez a lány?
A pincér is ezen gondolkodott, vajon mennyi idős lehet a lány. Egyértelműen csinos volt, ezt megállapította, de a korát nem sikerült megsaccolnia, olyan kortalannal tűnt. Zárás után megvárta, amíg átöltözik, majd együtt indultak a Family Panzió felé, ami szintén a tulajé volt. Mint az előző este, most is szótlanul mentek egymás mellett, csak a cipők kopogása hallatszott a macskaköves sikátorokban. A pincér azonban egyre inkább kíváncsi lett a lányra.
- Mondja, miért jött Ainamore-ba? – kérdezte halkan a férfi.
- Pótolni.
- Pótolni? Mit pótolni?
- Ne haragudjon, nincs kedvem erről beszélni, fáradt vagyok – zárta le a beszélgetést a lány.
Meglepődött a reakción a pincér, kicsit el is szégyellte magát, úgy érezte, lecsúszott a méterárus és bandája szintjére. Egész úton többet már nem szólalt meg. Az árnyékukat nézte a földön, ahogy körbe táncolja őket a lámpaoszlopok ütemében. Megfigyelte, hogy négy-öt lépéssel a lámpák után úgy tűnik, mintha a lány belékarolna. Ez nagyon tetszett neki.
Másnap este zárásnál hiába kereste a lányt, nem volt sehol. A tulajtól tudta meg, hogy Fedorral távozott. „Wolfgang nagyon ideges lesz, ha megtudja” – jegyezte meg a tulaj. Következő nap már nem volt tele az Arabeszk, csak a szokásos vendégek érkeztek meg. Wolfgang tényleg nagyon agresszív volt, hol Fedort, hol a bájos zongoristát kritizálta. A feszültség végigitatódott az egész kávézón. Cécile a tízórás szünetében megkönnyebbülten ült a pulthoz, ami megnyugtató messzeségben volt a költőtől. A pincér zavarba jött, hogy a megszokottól eltérően ott pihen a lány, de Cécile kedvesen szólt hozzá.
- Ne haragudjon, kérem, hogy múlt alkalommal olyan csúnyán leintettem. Fáradt voltam, és egy nehéz témába kezdett bele.
- Nem történt semmi, talán én voltam túl tolakodó.
- Ön rég óta él Ainamore-ban? – kérdezte a lány hirtelen témát váltva.
- Itt születettem, de nem mindig ebben a városban éltem.
- Talán ismerte a két húgomat, négy éve költöztek ide, ha jól tudom. Színésznők voltak a színházban, nagy prózai szerepeket játszottak. Justine és Sophie volt a nevük.
- Nem ismerem őket. Én nem járok színházba, és úgy tűnik, ők sem járnak az Arabeszkbe.
- Ne haragudjon, mennem kell, majd haza felé még beszélgetünk.
A férfi örült neki, hogy újra együtt mennek haza és nem más férfiakkal/-hoz (?) mászkál a lány. Örült annak is, hogy újabb információkat tudott meg. Haza felé egészen beszédes volt a lány, lelkesedve beszélt, a férfi meglepődött, nem ilyennek képzelte. De örült, nagyon örült.
- Gyerekkorunkban az egész nyarat a nagyszüleink birtokán töltöttük. A testvéreimmel lejártunk a faluba játszani a gyerekekkel. Annyira hasonlítottunk egymásra, hogy sokan nem tudtak megkülönböztetni minket. A nővéreim kamaszként gyakran elmentek egymás randevúira, és a fiúk észre sem vették a cserét – a pajkosságot mesélve kitört belőle a nevetés.
- Nővérei is vannak? A kávézóban a húgairól beszélt.
- Csak két lány testvérem volt, meghaltak – mondta a rászakadt keserűséggel, és belekarolt a férfiba. – Őket jöttem pótolni a világba.

3. A fényképész

Ebédidőben átszaladt az újsághoz. Az Ainamore-i Krónikák volt az egyetlen lap a városban. Zavarodottan ácsorgott, míg megszólította egy bársonyos női hang.
– Segíthetek?
– Igen… jó napot kívánok… én csak… tudja… A lányom… a gyermekem… most végez hamarosan… Szóval a tablójuk elkészítéséhez a szülői munkaközösség nevében… úgy gondoltuk, hogy egy profi fényképész…
– Bogumil Emil, második emelet, lépcső mellett jobbra, 203-as szoba, ki van írva.
– Köszönöm szépen.
Vannak olyan szerencsés pillanatok, amikor mások jobban értenek, mint te magadat. Néha azonban balszerencsések ezek a pillanatok.
Felsietett a lépcsőn. A 203-as szoba ajtaja előtt megállt. Néhány pillanatig fülelt. Nem hallott mást, csak bordái közt a szíve verdesését. Bekopogott az ajtón. Várt. Megismételte a kopogást. Újra várt. Aztán finoman lenyomta a kilincset. Az ajtó engedelmesen kinyílt.
Kopott íróasztal mögött szemüveges férfi ült. Nem tudni, mit nézett, de nem azt látta. A zárnyelv kattanására felpillantott.
– Elnézést…
– Miben segíthetek?
– Arról lenne szó…
– Foglaljon helyet.
– Köszönöm…
– Cigarettát?
– Köszönöm, elfogadom…
Az első slukk után higgadtabban folytatta.
– Talán különös a kérés, amivel művész úrhoz fordulok. Szólíthatom művész úrnak? Szóval arról lenne szó, hogy a tárgyra térjek, hogy szeretnék fényképészetet tanulni művész úrtól. Igen, tanulni szeretnék. Fizetnék is érte. Láttam az újságban az albán balesetéről készült fotót, amit művész úr készített.
A fényképész mélyet szívott cigarettájából, jobb kézfejével megtámasztotta fejét, majd lassan kiengedte a cigarettafüstöt a szemben ülő feje fölé. Aztán az íróasztalfiókból elővett egy fényképet.
– Mit lát ezen a képen?
A másik két keze közé szorította a képet. Igyekezett alaposan szemügyre venni.
– Egy akácfa egyik ágán két akasztott test. Egymásba kapaszkodnak. Nők.
– Mit lát még?
– A fa lombja között égdarabkák. Az egyiken szoknya van, a másikon nadrág. Tavasz van vagy nyár, meleg évszak, erre enged következtetni az akácvirág.
– Ennyi?
Nem tudta, mit mondjon még. Nem volt a képen semmi különös. Két akasztott nő. Esetleg fiatal lány.
A fényképész hátra dőlt.
– Ikrek.
Egyszerre nyomták el a csikket. Egyikük idegesen.

2. Művész úr

A lábát keresztbe rakta, kényelmesen hátra dőlt a székben, a szokásos székben és meglehetősen teátrálisan szétnyitotta az aznapi újságot, amit néhány perccel korábban kért el ellentmondást nem engedve egy másik vendégtől. Mégis csak ő itt a legfőbb törzsvendég. A fontosabb hírek olvasása közben gondosan kitalált mozdulatokkal nagyokat szívott drága szivarjába, amit a kávézó melletti trafikban vásárolt minden kedden.
- Olvasta a cikket a balestről, művész úr? Itt történt a szomszéd sarkon. Hogy mik vannak.
A művész úr lassan, kimérten tekintett fel az újság mögül. Próbált minél ellenszenvesebben nézni, nehogy szemtelen megszólítója lemerészkedjen ülni az ő asztalához. Nem járt sikerrel, az aranyifjú méterárus már ott ült, és közvetlenül rákönyökölt a kerek asztalra.
- Ön csinálta a fotót a cikkhez? Már többekkel is megbeszéltem, hogy biztosan az ön tehetségét dicséri ez a fotó. Olyan művészi.
- Tévedtek. Én művész vagyok, nem adom el magam szenzációhajhász újságoknak!
- Oh… - mondta önkéntelenül az aranyifjú és annyira zavarba jött, hogy képtelen volt tovább folytatni a megkezdett beszélgetést.
A művész úr szintén kellemetlenül érezte magát, ezért leplezésként hanyag eleganciával, kimért lassúsággal itta a kávéját, és azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg kellemetlen alkalmatlankodójától. Tulajdonképpen kedvelte a méterárust és szívesen beszélgetett volna vele az albán megmagyarázhatatlan balesetéről, de nem érezte helyénvalónak, hogy egy ilyen emberrel lássák, sőt hogy ilyen témáról beszélgessenek.
- Ne haragudjon művész úr, de most látom, hogy Trippo úr megérkezett. Fontos megbeszélni valóm van vele.
Az aranyifjú méterárus felszabadultan, gyorsléptekkel távozott az asztalától, és hosszas társalgába kezdett Trippo úrral. A művész úr irigykedve pillantott feléjük néha, és unalmában próbálta kihallgatni jóízű beszélgetésüket.
A pincér automatikusan jött az asztalához. Megitta a kávét a művész úr, hozta is máris neki a testes, félszáraz vörösbort, ahogyan minden nap.
- Gratulálok, művész úr, a fotóhoz. Igazán művészi.
- Milyen fotóról beszél? – kérdezte meglepődést színlelve.
- A balesetről, ami itt történt a posta előtt.
- Nem én készítettem azt a fotót.
- Elnézést kérek, többen is úgy gondoltuk.
A pincér kiürítette a hamutálcát, majd ott hagyta. A művész urat emésztette a vád, hogy ő holmi napi lapoknak készít fotókat, holmi albán jöttmentek balestéről. Hosszasan nézte a bizonyos fotót, nem értette, mit találnak rajta művészinek. A gazdasági miniszterről készült fénykép sokkal jobban tetszett neki. Az legalább szimmetrikus volt és harmonikus. A baleset fotója viszont zűrzavaros, tele meglepődött és rémült arccal.
Elmélyült analíziséből a költő összetéveszthetetlen távoli hangja húzta ki. A legtávolibb asztalnál ültek, közvetlen a zongora mellett. Nem értette, miről beszélnek, pedig úgy könnyebb lenne megszólítani őket. Miattuk járt ide a művésznegyedbe már hónapok óta. Egy esti rádióműsorból tudta meg, hogy Krommernek Wolfgang, Ainamore elismert költője minden este az Arabeszk nevezetű kávéházban találkozik művész barátaival. Másnap munka után már nem haza ment a rádió hallgatásával túlélni a magány üres óráit, hanem egyenest az Arabeszkbe villamosozott. Az üvegajtóban megállva azonban elbátortalanodott, és a legeldugottabb üres asztalhoz ült le a mosdók mellett. Gyávasága által keltett feszültségét azzal enyhítette, hogy jobb, ha előbb felméri a viszonyokat és a művész társaság szokásait. A napok, hetek, hónapok azonban úgy csúsztak el, hogy ő a mosdók melletti asztalnál ült, Wolfgang és csoportja pedig a zongora mellett elérhetetlen távolságra.
Ma azonban elhatározta, hogy odamegy hozzájuk, bemutatkozik és hosszasan elbeszélget velük. Ezzel alátámasztaná művészi mivoltát. Igen, a bemutatkozás jó lesz, de utána mit mondjon. Reggel betette táskájába Wolfgang legújabb kötetét, hogy dedikáltassa. Akkor még jó ötletnek tűnt, de most már kevésbé. Ő mint művész akart bemutatkozni, s nem mint közönséges rajongó. Belekezdhetne abba az elméletbe Tarkovszkijról és Nietzschéről, amit valamikor nagyon régen hallott a rádióban, de az talán kissé sznobnak tűnne elsőre, de az időjárásról, vagy a politikáról sem beszélhet, mert az nagyon kispolgári. Valami aktualitás kellene! Talán az albán balesete. Hivatkozhatna a fotóra, úgyis mindenki azt gondolja, hogy ő készítette. Bizonytalanul áthelyezte a testsúlyát zsibbadt lábfejeire és kezdett felegyenesedni, de akkor észrevette, hogy a méterárus Wolfganggal beszélget. Így mégsem mehet oda, miért nem hazudta azt, hogy ő készítette azt a szörnyű képet.
Most már nem ülhet vissza, az nevetségesnek tűnne. Fizetett a pultnál és elindult a villamoshoz. Útközben az emberek arcát figyelte. Miért tudja mindenki honnan hová megy, mit akar és ki ő?
Hazaérve kiszedte a táskájába gyűrt nyakkendőjét, amit a kávéházba menet rejtett el. Egy fotóművész nem hord nyakkendőt. Szépen, precízen kivasalta, ahogyan a holnapi ingjét is. Felvette csíkos pizsamáját, levetett ruháit gondosan elhelyezte az ágyhoz közeli széken, majd beállította hatra az ébresztőóráját.
Másnap elfogyasztotta szerény reggelijét, kifényesítette félcipőjét, és megnyugvással indult munkahelyére, a városi önkormányzat könyvelési osztályára, ahol nyugodtan lehet az aki.

1.A hentes

Ahmed Apassionata, a hentes, megáll a piros lámpánál. Ilyenkor rendszerint kinyúl az ablakon, ujjaival az ajtó festett színén dobol, és várja, hogy fütyülő virágok nőjenek a járdán. Figyeli a madarakat az égen, a toronyóra nagymutatóját a tornyon, a kismamák dagadó pocakját. Elfogy a hold, majd újra megtelik, ezt egy versben olvasta valahol.
Ahmed Apassionata már nem volt fiatal. Albán kecskepásztorok leszármazottja volt, héberül olvasta a Koránt, körülmetélte gyermekeit. Tavasz van. Hétfő délelőtt. Hamarosan váltania kell.
Nem volt ideges. Az idő olyan, mint egy mozielőadás. Valahogy el kell telnie. Tulajdonképpen mindegy, hogy az ember mit csinál, csak figyelni kell. Már hét perce állok itt. Pedig ez nem szokás. A lámpa színe hamarosan megváltozik. Gondoljunk valami másra, gondolta a hentes, de úgy, mintha nem is gondolta volna.
A munkára gondolt, az új munkára. Kapott a múlt héten egy levelet. Kedvező ajánlat. Munka egy másik városban. Mi is a hely neve? Talán Ainamore. Nem emlékezett pontosan. Anyám szerint így hívták nagymamát. A kecskék torkát pontosan elmetszeni.
Hajnalban indult. Egy benzinkútnál megállt pisilni. Aztán az egész úton semmi különös. Madarak az égen. A hold elfogy, majd újra megtelik. Idő csak ott van, ahol van változás.
Aztán két város között mégis valami furcsaság. Ahmed Apassionata nem értette a dolgot. Végig a két város között. Az út mindkét oldalán. Tavasz van, a jelzőlámpának rügyeznie kell, néma bégetés.
Újsághír.
Ma délben tragikus baleset áldozata lett Ahmed Apassionata albán hentes. A városnak azon a részén, ahol a Pitagoreusok utcája a Merénylet utcába torkoll, Ahmed Apassionata – szemtanuk elmondása szerint – több, mint tizenegy percen keresztül vesztegelt járművével a közlekedési lámpa előtt. A lámpa ezalatt háromszor váltott, ám a sofőr sem a járókelők kiabálására, sem az autósok tülkölésére nem reagált. Tizenkettő óra tíz perckor egy arra járó járőr felszólította, hogy haladéktalanul hagyja el a járművét, tizenkettő óra tizenegy perckor egy teherautó hajtott a veszteglő személygépkocsiba, a hentes azonnal meghalt. Nem nyitotta ki a száját.
A jelenlévők ekkor különös hangra lettek figyelmesek, a kocsi hátulja felől bégetést hallottak. A csomagtartót felnyitva még különösebb látvány fogadta őket: egy keresztre feszített bárány.