5. A kéményseprő

Egy benzinkútnál megállt pisilni. Úgy pisilt, ahogy a nők. Ez volt a szokása. Lehajtotta az ülőkét, letörülte vécépapírral vagy papírzsebkendővel, aztán rá ült.
Szeretett ilyenkor olvasni. Szerencsére a vécé mellett volt egy doboz tele újsággal, képregénnyel, könyvekkel. Jó, hogy más is szereti ilyenkor az olvasnivalót.
Nézzünk valami képregényt. Angyali gyilkosságok. Mi ez? Egy toll, uram. Azt látom, de mit kezdjek vele? A helyszínen találtuk. Szakértők egybehangzó véleménye szerint nem él a bolygónkon jelenleg olyan faj, amelynek testét ilyen vagy ehhez hasonló toll borítaná. Felvettük a kapcsolatot az Apostoli Szentszékkel. Újabb gyilkosság? Pelagium atya vélekedése szerint nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem. Hát igen. A grafika szuper, a szöveg gagyi.
Kezébe került az Ainamore-i Krónikák egyik néhány héttel ezelőtt megjelent száma. Színházkritika a Vízkeresztről. Az ikrek alakítása annyira meggyőző, hogy a közönség gyanút fog, talán egy színész a megformálója mindkét szerepnek. Soha nincsenek egyszerre a színpadon. Az előadás végén taps. Áthallatszik a benzinkutas rádiója.
Megtalálta azt a hirdetést is, amire jelentkezett. Tiszta munka jeligére a szerkesztőségbe.
Könyvek. Egy szerelmes füzet. A felhők fölött süt a tavasz. Egy viccgyűjtemény. Mit kér a költő a hentesnél? Egy deka meront. Néhány blogregény. A Gólem, az Arabeszk, a Zsákutca. Nem győzhet le az internet mindent és mindenkit. Például a könyvkiadóknak is élniük kell. Például könyvkiadásból. A rádióban a gazdasági miniszter beszél. Szimpatikus szimmetrikus ember.
No nézd csak, egy verses könyv. Elfogy a hold, majd megtelik, halálod élők tesztelik. A kéményseprő esete a fekete billentyűvel. Fura cím. Kissé sötét. Az albán nemzeti eposz óta nem olvasott rímeket. Nevet például visszafele. Szekszárdon születtem, ott is nőttem fel, színésznőt szerettem, nekem megfelel. Töltőtollal írt ajánlás az első oldalon. Cécile B. kisasszonynak Krommernek Wolfgang.

4. A zongorista

Nem volt szükség megtervezett reklámkampányra, az informális információáramlás akadálytalanul működött Ainamore-ban. Hetekkel korábban elindult a pletyka, szinte biztos, hogy a tulaj indította el, és szép lassan elterítette az egész várost. „Az Arabeszk kávézóba új zongorista érkezik egyenesen Franciaországból.”
Az első napon már ötkor szinte teljesen tele volt az Arabeszk, pedig csak héttől volt a zongorista debütálása. Az üres asztalok is csak azért lehettek ilyen merészek, mert már jóval korábban lefoglalták őket. Izgatott várakozás volt félhangos alapzajjal. Az elindult pletyka gyümölcsei mostanra fejlődtek ki igazán. A rendőrfőnök szerint az új zongorista Jean Michel Jarre eltitkolt mulatt fia, akinek heavy metal zenekarát betiltották politikai szövegei miatt. A patikusné viszont biztos forrásból tudta, hogy a francia köztársasági elnök kedvenc jazz zongoristája szerződött az Arabeszkhez, és csak azért kellett elhagynia szülőföldjét, mert szenvedélyes viszonyt folytatott az elnöknével, aki a botrány kirobbanása után belehalt a szégyenbe. Valószínűleg a patikusnénak volt köszönhető, hogy oly sok hölgy megjelent a kiemelt napon, a szenvedélyes mulatt, francia szerető felkeltette az érdeklődésüket.
A hölgyek azonban nagyot csalódtak, az uraknak azonban annál inkább tetszett az új zongorista, aki nemhogy mulatt, a haja egészen szőkének tűnt, de még férfi sem volt. Vékony, csontos lány egy olcsó fekete estélyiben. Esetlenül mozgott és feltűnően zavarban volt, mint aki először lép közönség elé. A zene, a chanson dallamok, a rekedtes éneklése azonban elábrándoztatta az Arabeszk vendégeit.
Második nap még többen érkeztek meghallgatni Ainamore új sztárját, akiről a város minden pontján folyamatosan beszéltek. Az Arabeszk annyira megtelt, hogy az aranyifjú méterárus, aki mindenki számára ismert, de nem beszélt okból késett, csak a pult mellett tudott már megállni. Megkönnyezte az átölelő zenét, de hogy ez ne legyen feltűnő, megszólította a pincért, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekelt a város új kedveltje.
- Gyönyörű! Mit szól hozzá, Bertold? Micsoda gyönyörű ékkő hullott ide, a mi szürke városunkba. Ez a mai ruha és frizura jobban megmutatja a szépségét. Én mondtam tegnap a főnökének, hogy vegyen már egy rendes ruhát ennek a lánynak. Mit szól hozzá, egy zongorista, akinek nincsenek fellépő ruhái. Senki sem tudja, ki ez a lány, furcsa. A főnökét is kérdeztem, de ő sem tudott semmit. Egyedül a művész úr mondta, hogy neki ismerős, de nem tudja, honnan. Persze, ki hisz neki. Maga sem tud semmit? Együtt mentek haza tegnap este.
- Nem beszélgettünk.
- Nem beszéltek? Vagy félórára van ide a panzió gyalog, és maguk nem beszéltek. Az nagyon hosszú idő, ennyi idő alatt még a kezét is megkérhette volna. De csak elismeri maga is, hogy ügyesen játszik?
- Ez a munkája.
- De szép is, nagyon is szép.
- A munkájánál elvárás.
- Furcsa férfi maga, Bertold, bár ez a lány is egészen furcsa. Wolfgang szerint leszbikus, mert visszautasította a mi ellenállhatatlan költőnket. Azt mondják, hogy a franciák között sok az olyan. Trippo úr viszont azt mondta, hogy lehet apáca is, vagy özvegy. Maga mit gondol? Olyan furcsa ez a lány.
Az aranyifjú méterárus csak mondta, és csak mondta hátat fordítva a pincérnek, hogy lássa a zongorista lányt. A pincér is kicsit elgondolkodott, még neki is zavaró volt az a félórás néma gyaloglás előző este.
- És képzelje! – fordult vissza a méterárus. – Tegnap a maga főnöke, mikor a lánynak volt az a rövid szünete úgy tíz óra körül, szólt a lányhoz, Cécile, Cécile, de az nem is reagált rá. Megkérdeztük tőle, hogy ez csak művésznév, vagy ilyesmi, de azt mondta, hogy nem, sőt ellenkezőleg, ez az igazi neve, de az elmúlt tíz évben nem ezt használta, senki sem hívta így. Azt mondta, hogy az apja akarta, hogy zongorista legyen, ezért kapta a Cécile nevet. Kérdeztük, hogyan hívhatjuk, amire hallgat, azt mondta, hogy maradjon a Cécile név, szeretné újra a magáénak érezni. Vajon mennyi idős lehet ez a lány?
A pincér is ezen gondolkodott, vajon mennyi idős lehet a lány. Egyértelműen csinos volt, ezt megállapította, de a korát nem sikerült megsaccolnia, olyan kortalannal tűnt. Zárás után megvárta, amíg átöltözik, majd együtt indultak a Family Panzió felé, ami szintén a tulajé volt. Mint az előző este, most is szótlanul mentek egymás mellett, csak a cipők kopogása hallatszott a macskaköves sikátorokban. A pincér azonban egyre inkább kíváncsi lett a lányra.
- Mondja, miért jött Ainamore-ba? – kérdezte halkan a férfi.
- Pótolni.
- Pótolni? Mit pótolni?
- Ne haragudjon, nincs kedvem erről beszélni, fáradt vagyok – zárta le a beszélgetést a lány.
Meglepődött a reakción a pincér, kicsit el is szégyellte magát, úgy érezte, lecsúszott a méterárus és bandája szintjére. Egész úton többet már nem szólalt meg. Az árnyékukat nézte a földön, ahogy körbe táncolja őket a lámpaoszlopok ütemében. Megfigyelte, hogy négy-öt lépéssel a lámpák után úgy tűnik, mintha a lány belékarolna. Ez nagyon tetszett neki.
Másnap este zárásnál hiába kereste a lányt, nem volt sehol. A tulajtól tudta meg, hogy Fedorral távozott. „Wolfgang nagyon ideges lesz, ha megtudja” – jegyezte meg a tulaj. Következő nap már nem volt tele az Arabeszk, csak a szokásos vendégek érkeztek meg. Wolfgang tényleg nagyon agresszív volt, hol Fedort, hol a bájos zongoristát kritizálta. A feszültség végigitatódott az egész kávézón. Cécile a tízórás szünetében megkönnyebbülten ült a pulthoz, ami megnyugtató messzeségben volt a költőtől. A pincér zavarba jött, hogy a megszokottól eltérően ott pihen a lány, de Cécile kedvesen szólt hozzá.
- Ne haragudjon, kérem, hogy múlt alkalommal olyan csúnyán leintettem. Fáradt voltam, és egy nehéz témába kezdett bele.
- Nem történt semmi, talán én voltam túl tolakodó.
- Ön rég óta él Ainamore-ban? – kérdezte a lány hirtelen témát váltva.
- Itt születettem, de nem mindig ebben a városban éltem.
- Talán ismerte a két húgomat, négy éve költöztek ide, ha jól tudom. Színésznők voltak a színházban, nagy prózai szerepeket játszottak. Justine és Sophie volt a nevük.
- Nem ismerem őket. Én nem járok színházba, és úgy tűnik, ők sem járnak az Arabeszkbe.
- Ne haragudjon, mennem kell, majd haza felé még beszélgetünk.
A férfi örült neki, hogy újra együtt mennek haza és nem más férfiakkal/-hoz (?) mászkál a lány. Örült annak is, hogy újabb információkat tudott meg. Haza felé egészen beszédes volt a lány, lelkesedve beszélt, a férfi meglepődött, nem ilyennek képzelte. De örült, nagyon örült.
- Gyerekkorunkban az egész nyarat a nagyszüleink birtokán töltöttük. A testvéreimmel lejártunk a faluba játszani a gyerekekkel. Annyira hasonlítottunk egymásra, hogy sokan nem tudtak megkülönböztetni minket. A nővéreim kamaszként gyakran elmentek egymás randevúira, és a fiúk észre sem vették a cserét – a pajkosságot mesélve kitört belőle a nevetés.
- Nővérei is vannak? A kávézóban a húgairól beszélt.
- Csak két lány testvérem volt, meghaltak – mondta a rászakadt keserűséggel, és belekarolt a férfiba. – Őket jöttem pótolni a világba.

3. A fényképész

Ebédidőben átszaladt az újsághoz. Az Ainamore-i Krónikák volt az egyetlen lap a városban. Zavarodottan ácsorgott, míg megszólította egy bársonyos női hang.
– Segíthetek?
– Igen… jó napot kívánok… én csak… tudja… A lányom… a gyermekem… most végez hamarosan… Szóval a tablójuk elkészítéséhez a szülői munkaközösség nevében… úgy gondoltuk, hogy egy profi fényképész…
– Bogumil Emil, második emelet, lépcső mellett jobbra, 203-as szoba, ki van írva.
– Köszönöm szépen.
Vannak olyan szerencsés pillanatok, amikor mások jobban értenek, mint te magadat. Néha azonban balszerencsések ezek a pillanatok.
Felsietett a lépcsőn. A 203-as szoba ajtaja előtt megállt. Néhány pillanatig fülelt. Nem hallott mást, csak bordái közt a szíve verdesését. Bekopogott az ajtón. Várt. Megismételte a kopogást. Újra várt. Aztán finoman lenyomta a kilincset. Az ajtó engedelmesen kinyílt.
Kopott íróasztal mögött szemüveges férfi ült. Nem tudni, mit nézett, de nem azt látta. A zárnyelv kattanására felpillantott.
– Elnézést…
– Miben segíthetek?
– Arról lenne szó…
– Foglaljon helyet.
– Köszönöm…
– Cigarettát?
– Köszönöm, elfogadom…
Az első slukk után higgadtabban folytatta.
– Talán különös a kérés, amivel művész úrhoz fordulok. Szólíthatom művész úrnak? Szóval arról lenne szó, hogy a tárgyra térjek, hogy szeretnék fényképészetet tanulni művész úrtól. Igen, tanulni szeretnék. Fizetnék is érte. Láttam az újságban az albán balesetéről készült fotót, amit művész úr készített.
A fényképész mélyet szívott cigarettájából, jobb kézfejével megtámasztotta fejét, majd lassan kiengedte a cigarettafüstöt a szemben ülő feje fölé. Aztán az íróasztalfiókból elővett egy fényképet.
– Mit lát ezen a képen?
A másik két keze közé szorította a képet. Igyekezett alaposan szemügyre venni.
– Egy akácfa egyik ágán két akasztott test. Egymásba kapaszkodnak. Nők.
– Mit lát még?
– A fa lombja között égdarabkák. Az egyiken szoknya van, a másikon nadrág. Tavasz van vagy nyár, meleg évszak, erre enged következtetni az akácvirág.
– Ennyi?
Nem tudta, mit mondjon még. Nem volt a képen semmi különös. Két akasztott nő. Esetleg fiatal lány.
A fényképész hátra dőlt.
– Ikrek.
Egyszerre nyomták el a csikket. Egyikük idegesen.

2. Művész úr

A lábát keresztbe rakta, kényelmesen hátra dőlt a székben, a szokásos székben és meglehetősen teátrálisan szétnyitotta az aznapi újságot, amit néhány perccel korábban kért el ellentmondást nem engedve egy másik vendégtől. Mégis csak ő itt a legfőbb törzsvendég. A fontosabb hírek olvasása közben gondosan kitalált mozdulatokkal nagyokat szívott drága szivarjába, amit a kávézó melletti trafikban vásárolt minden kedden.
- Olvasta a cikket a balestről, művész úr? Itt történt a szomszéd sarkon. Hogy mik vannak.
A művész úr lassan, kimérten tekintett fel az újság mögül. Próbált minél ellenszenvesebben nézni, nehogy szemtelen megszólítója lemerészkedjen ülni az ő asztalához. Nem járt sikerrel, az aranyifjú méterárus már ott ült, és közvetlenül rákönyökölt a kerek asztalra.
- Ön csinálta a fotót a cikkhez? Már többekkel is megbeszéltem, hogy biztosan az ön tehetségét dicséri ez a fotó. Olyan művészi.
- Tévedtek. Én művész vagyok, nem adom el magam szenzációhajhász újságoknak!
- Oh… - mondta önkéntelenül az aranyifjú és annyira zavarba jött, hogy képtelen volt tovább folytatni a megkezdett beszélgetést.
A művész úr szintén kellemetlenül érezte magát, ezért leplezésként hanyag eleganciával, kimért lassúsággal itta a kávéját, és azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg kellemetlen alkalmatlankodójától. Tulajdonképpen kedvelte a méterárust és szívesen beszélgetett volna vele az albán megmagyarázhatatlan balesetéről, de nem érezte helyénvalónak, hogy egy ilyen emberrel lássák, sőt hogy ilyen témáról beszélgessenek.
- Ne haragudjon művész úr, de most látom, hogy Trippo úr megérkezett. Fontos megbeszélni valóm van vele.
Az aranyifjú méterárus felszabadultan, gyorsléptekkel távozott az asztalától, és hosszas társalgába kezdett Trippo úrral. A művész úr irigykedve pillantott feléjük néha, és unalmában próbálta kihallgatni jóízű beszélgetésüket.
A pincér automatikusan jött az asztalához. Megitta a kávét a művész úr, hozta is máris neki a testes, félszáraz vörösbort, ahogyan minden nap.
- Gratulálok, művész úr, a fotóhoz. Igazán művészi.
- Milyen fotóról beszél? – kérdezte meglepődést színlelve.
- A balesetről, ami itt történt a posta előtt.
- Nem én készítettem azt a fotót.
- Elnézést kérek, többen is úgy gondoltuk.
A pincér kiürítette a hamutálcát, majd ott hagyta. A művész urat emésztette a vád, hogy ő holmi napi lapoknak készít fotókat, holmi albán jöttmentek balestéről. Hosszasan nézte a bizonyos fotót, nem értette, mit találnak rajta művészinek. A gazdasági miniszterről készült fénykép sokkal jobban tetszett neki. Az legalább szimmetrikus volt és harmonikus. A baleset fotója viszont zűrzavaros, tele meglepődött és rémült arccal.
Elmélyült analíziséből a költő összetéveszthetetlen távoli hangja húzta ki. A legtávolibb asztalnál ültek, közvetlen a zongora mellett. Nem értette, miről beszélnek, pedig úgy könnyebb lenne megszólítani őket. Miattuk járt ide a művésznegyedbe már hónapok óta. Egy esti rádióműsorból tudta meg, hogy Krommernek Wolfgang, Ainamore elismert költője minden este az Arabeszk nevezetű kávéházban találkozik művész barátaival. Másnap munka után már nem haza ment a rádió hallgatásával túlélni a magány üres óráit, hanem egyenest az Arabeszkbe villamosozott. Az üvegajtóban megállva azonban elbátortalanodott, és a legeldugottabb üres asztalhoz ült le a mosdók mellett. Gyávasága által keltett feszültségét azzal enyhítette, hogy jobb, ha előbb felméri a viszonyokat és a művész társaság szokásait. A napok, hetek, hónapok azonban úgy csúsztak el, hogy ő a mosdók melletti asztalnál ült, Wolfgang és csoportja pedig a zongora mellett elérhetetlen távolságra.
Ma azonban elhatározta, hogy odamegy hozzájuk, bemutatkozik és hosszasan elbeszélget velük. Ezzel alátámasztaná művészi mivoltát. Igen, a bemutatkozás jó lesz, de utána mit mondjon. Reggel betette táskájába Wolfgang legújabb kötetét, hogy dedikáltassa. Akkor még jó ötletnek tűnt, de most már kevésbé. Ő mint művész akart bemutatkozni, s nem mint közönséges rajongó. Belekezdhetne abba az elméletbe Tarkovszkijról és Nietzschéről, amit valamikor nagyon régen hallott a rádióban, de az talán kissé sznobnak tűnne elsőre, de az időjárásról, vagy a politikáról sem beszélhet, mert az nagyon kispolgári. Valami aktualitás kellene! Talán az albán balesete. Hivatkozhatna a fotóra, úgyis mindenki azt gondolja, hogy ő készítette. Bizonytalanul áthelyezte a testsúlyát zsibbadt lábfejeire és kezdett felegyenesedni, de akkor észrevette, hogy a méterárus Wolfganggal beszélget. Így mégsem mehet oda, miért nem hazudta azt, hogy ő készítette azt a szörnyű képet.
Most már nem ülhet vissza, az nevetségesnek tűnne. Fizetett a pultnál és elindult a villamoshoz. Útközben az emberek arcát figyelte. Miért tudja mindenki honnan hová megy, mit akar és ki ő?
Hazaérve kiszedte a táskájába gyűrt nyakkendőjét, amit a kávéházba menet rejtett el. Egy fotóművész nem hord nyakkendőt. Szépen, precízen kivasalta, ahogyan a holnapi ingjét is. Felvette csíkos pizsamáját, levetett ruháit gondosan elhelyezte az ágyhoz közeli széken, majd beállította hatra az ébresztőóráját.
Másnap elfogyasztotta szerény reggelijét, kifényesítette félcipőjét, és megnyugvással indult munkahelyére, a városi önkormányzat könyvelési osztályára, ahol nyugodtan lehet az aki.

1.A hentes

Ahmed Apassionata, a hentes, megáll a piros lámpánál. Ilyenkor rendszerint kinyúl az ablakon, ujjaival az ajtó festett színén dobol, és várja, hogy fütyülő virágok nőjenek a járdán. Figyeli a madarakat az égen, a toronyóra nagymutatóját a tornyon, a kismamák dagadó pocakját. Elfogy a hold, majd újra megtelik, ezt egy versben olvasta valahol.
Ahmed Apassionata már nem volt fiatal. Albán kecskepásztorok leszármazottja volt, héberül olvasta a Koránt, körülmetélte gyermekeit. Tavasz van. Hétfő délelőtt. Hamarosan váltania kell.
Nem volt ideges. Az idő olyan, mint egy mozielőadás. Valahogy el kell telnie. Tulajdonképpen mindegy, hogy az ember mit csinál, csak figyelni kell. Már hét perce állok itt. Pedig ez nem szokás. A lámpa színe hamarosan megváltozik. Gondoljunk valami másra, gondolta a hentes, de úgy, mintha nem is gondolta volna.
A munkára gondolt, az új munkára. Kapott a múlt héten egy levelet. Kedvező ajánlat. Munka egy másik városban. Mi is a hely neve? Talán Ainamore. Nem emlékezett pontosan. Anyám szerint így hívták nagymamát. A kecskék torkát pontosan elmetszeni.
Hajnalban indult. Egy benzinkútnál megállt pisilni. Aztán az egész úton semmi különös. Madarak az égen. A hold elfogy, majd újra megtelik. Idő csak ott van, ahol van változás.
Aztán két város között mégis valami furcsaság. Ahmed Apassionata nem értette a dolgot. Végig a két város között. Az út mindkét oldalán. Tavasz van, a jelzőlámpának rügyeznie kell, néma bégetés.
Újsághír.
Ma délben tragikus baleset áldozata lett Ahmed Apassionata albán hentes. A városnak azon a részén, ahol a Pitagoreusok utcája a Merénylet utcába torkoll, Ahmed Apassionata – szemtanuk elmondása szerint – több, mint tizenegy percen keresztül vesztegelt járművével a közlekedési lámpa előtt. A lámpa ezalatt háromszor váltott, ám a sofőr sem a járókelők kiabálására, sem az autósok tülkölésére nem reagált. Tizenkettő óra tíz perckor egy arra járó járőr felszólította, hogy haladéktalanul hagyja el a járművét, tizenkettő óra tizenegy perckor egy teherautó hajtott a veszteglő személygépkocsiba, a hentes azonnal meghalt. Nem nyitotta ki a száját.
A jelenlévők ekkor különös hangra lettek figyelmesek, a kocsi hátulja felől bégetést hallottak. A csomagtartót felnyitva még különösebb látvány fogadta őket: egy keresztre feszített bárány.