Nem szeretek éjszaka stoppolni, bennem van a félelem. A város, ahová egy hete érkeztem, eleinte szétmállóan meseszerű volt, mint egy marcipántorta, melyet délutánonként ettem Piripiri herceggel a Cökxpon cukrászdában, de nem volt biztos semmi sem, és lassan süllyedtem az édes mázban úgy, hogy már az orromat érte, és fuldokoltam. Nem bírtam tovább maradni. Már régen elvesztettem a térérzékem, hónapok óta bolyongtam országhatárokon át egyik városból a másikba, elképzelésem sem volt arról, hogy a világ melyik közepén vagyok – talán nem is voltam sehol, talán nem is voltam –, de igazán azt sem tudtam, hová tartok, oly mindegy volt, hogy merre megyek. Szinte futva indultam a fullasztó Na’Conxypánból kifelé, és az országút mellett azonnal stoppolni kezdtem. A hűvös, sötét éjszakában a festett, fodros emberektől távol újra éreztem testemnek súlyát.
Szerencsém volt. Az üres végtelenből valami pap érkezett, és meglepő természetességgel felajánlotta, hogy elvisz. Levendula illat volt az autóban, erre tisztán emlékszem, és én a legszívesebben aludtam volna, de a pap, mint aki napok óta nem találkozott senkivel, egyfolytában beszélt. Franciaországból tartott Rómába. Róma! Végre egy város, amit el tudok helyezni a térképen, és amihez a múltból emlékeket tudok kapcsolni, s máris a Lateráni-bazilika transzcendenciájában lebegtem, majd megnyugvással gondoltam arra, hogy, igen, nekem Rómába kell mennem, ahogyan Mihálynak is Ervin tanácsára.
A pap közben egy apácáról beszélt, aki titokban hagyta el bretagne-i kolostorát, és azóta semmi hír róla. Ő mint gyóntatója sejti, hogy Ainamore-ba szökött, de többet nem mondhat, ugye megértem. Muszáj neki ezt a kitérőt megtennie, hogy a titokzatos Simplina nővérről valami hírt szerezzen, s még nem tudja, hogy mikor megy majd tovább Rómába, és ugyan még soha nem járt Ainamore-ban, de olyan szép neve van, nem gondolom. Szép, szép, de én már beleéltem magam, hogy Rómába megyek.
Ainamore-ban könnyen megtaláltuk a normann stílusú templomot, ami mellett le is parkolt a pap. A búcsú után szétváltak útjaink, ő a nyomozás izgalmában elindult megkeresni a plébániát a templom mögötti domb irányában, én pedig elgondolkodva indultam lefelé a vélhető városközponthoz.
Macskaköves, kacskaringós utcákon járkáltam, itt-ott görbe lépcsőket útba ejtve, s már jóideje sétálgattam, mikor feltűnt, hogy még egy lélekkel sem találkoztam, sőt hangját sem hallottam élőnek. Pedig a város rendezett volt, és tulajdonképpen élettelinek mutatta magát, az élet mégis hiányzott belőle. Nem volt madárcsicsergés, vagy kutyaugatás, csak a kavicsok kopogtak a macskakövek közt, miközben elgondolkozva rugdostam őket. És akkor valami csillogott a földön, egy kis pénzérme. Az egyik oldalán középen egy nagy ötös, alatta a felirat „mina”. A másik oldalán virág volt, hasonlított ahhoz a gyomnövényhez, amit felénk kecskevérnek hívnak. Ledobtam a földre, az oldalára esett és a macskakövek közti résekben hosszasan gurult a lejtős utcán. Mikor lehajoltam, hogy felvegyem, már hallottam a cipőjének kopogását. Vékony, csontos lány volt, és ahogy jött, magában dúdolt. Talán ez volt az a pillanat, amelytől újra bekerültem valami körforgásba, és, mint valami kötött táncnál, nekem csak lépkednem kellett a már bennem zengő zene ritmusában.
A vendéglő, ahol ebédeltem Störr kapitányról volt elnevezve. Nagy kerthelyisége volt hatalmas faasztalokkal és padokkal. Hátul egy öreg ember állt egy festőállvány mögött, és átszellemülten festett. Elmélyülten nézett az étkezők felé, és gyakran még méricskélt is karját kinyújtva kopott ecsetjével. Evés közben azon gondolkodtam, vajon a vendégeket festi-e vagy a háttérben látható városi panorámát. Hamarosan asztaltársaságom is akadt. A méterárus keresett társaságot, vagyis inkább hallgatóságot déli filozofálgatásához. Délelőtt már találkoztam vele, amikor saját készítésű ékszereimet igyekeztem eladni a város üzleteiben, hogy szükségleteimet fedezni tudjam. Már akkor is hosszasan beszélt nekem a közgazdaság rejtelmeiről és az üzleti élet sötét titkairól. Valami helyi specialitást evett sült tésztával és sok zöldséggel, és közben az élet értelmét kereste, mintha az csak annyi lenne, mint egy kis szelet répa, amely, mint megtudtam, a kedvence az adott ételben, és ezért külön választotta a párolt brokkolitól. A család, mondta, a legfontosabb, hogy helyünket megtaláljuk, és a barátok, hogy a helyünkön jól érezzük magunkat. Aztán tovább keresgélte az egyre apróbb répadarabokat. A költő, aki közben szintén az asztalhoz telepedett, meglehetősen sznob stílusban azt hangoztatta, hogy ő ott érzi otthon magát, ahol a könyvei vannak. Én igazán nem értem, vajon az van a homlokomra írva, hogy a helyemet keresem? A vékony, csontos lány is arról beszélt, amíg megmutatta, hol találok egy panziót, hogy milyen nehéz rálelni az útra, amelyen az életünk értelmet nyer. Már igazán elegem volt a jóllakott nagy szavakból, amelyeket folyamatosan hajigáltak felém – hogy megnyerjék a szimpátiámat, vagy hogy önmaguk biztonságérzetét növeljék? –, elindultam hát tovább utamra. De az öreg festő képét csak meg kellett néznem, mert talán tényleg kapunk jeleket, amelyek irányt mutatnak.
Délután még betértem egy múzeumba, melynek fő értéke egy régi papírtekercs volt, valami szakrális szöveggel a város alapításáról,de nem tudtam elolvasni, igazán nem is érdekelt, és a sok műkincs sem nyűgözött most le, pedig gazdag volt a gyűjtemény, csak az öreg festő képe járt a fejemben a vendéglőből, ami sem a városi panorámát, sem az ebédelőket nem ábrázolta.
A Family Panzió bejáratánál újra összetalálkoztam a pappal. A tekintetéből próbáltam kitalálni, vajon megtudott-e valamit vagy sem, de egyszerre volt zavart és megelégedett, viszont azonnal indulni akart Rómába. Próbáltam meggyőzni, hogy induljon később, valamikor holnap, de hajthatatlan volt.
