- A Störrben beszélgettem Fedorral, amikor egyszerűen csak feltűnt. Bozontos szakálla volt és hosszú kócos haja. A szeme nagyon kék, olyan mint… - nézett körbe Wolfgang hátha talál valami hasonló árnyalatot – olyan, mint … a te szemed. Jé, a te szemed is ilyen kék, sose figyeltem még. Hosszú, barna, kopott kabát volt rajta és mintha mezítláb lett volna, és egyszerűen beleszólt a beszélgetésünkbe, egészen hirtelen, addig észre se vettük.
- Mit mondott?
- Arról beszéltünk Fedorral, tudod, épp az ebédet vártuk, és nagyon éhesek voltunk, és mindketten sertéspörköltöt kértünk, és azon vitatkoztunk, hogy mitől lesz a pörkölt igazán finom.
- Egy csipetnyi fahéjtól.
- Nane, ő is pont ezt mondta. Nem is értem, micsoda ötlet, hogy lehet fahéjat rakni a pörköltbe.
- Próbáld ki – mondta, és kabátot véve indult is ki az Arabeszk kávézóból.
Ainamore aznap szokatlanul gyors volt és hirtelen, mintha mindenki mindent egyszerre szeretett volna, kivéve az aranyifjú méterárust, ő a semmire vágyott, a csömör vette át rajta az uralmat, az unalmat. Még soha nem érzett ilyet. Leült egy padra a park közepén, és a verebeket nézte, ahogyan csoportosan röpködtek.
- Hálával tartoznak a levegőért, amelynek uraivá tette őket – szólalt meg mögötte egy fagyos hang, és leült mellé a hosszú, barna kabátban. – Tudtam, hogy eljössz, emlékeztem a napra.
- Ez aztán egy hatásos megjelenés volt. Maga mindig ilyen teátrális? Ez valami hobby, hogyan hozzuk rá a frászt az emberekre? Oh, maga hajléktalan, igaz? Mi volt korábban színész?
- Sikeres kereskedő voltam.
- Valami közbejött? Nem úgy néz ki, mint egy sikeres kereskedő – jegyezte meg cinikusan az aranyifjú méterárus.
A barnakabátos csak hallgatott és nézett előre. Az aranyifjú méterárus sem volt igazán kíváncsi a sorsából kiesett ember történetére, most magát is ilyennek érezte. Hosszú ideig ültek így egymás mellett, szót se szólva, egy irányba nézve.
- Szabad akartam lenni. Minden tökéletesen ment, érezni akartam, hogy élek. Bármit tehettem, bármit megtettem, nem lehet a föld végtelenében élni, én a lélek végtelenébe vágytam.
- És megtalálta, amit keresett?- kérdezte az aranyifjú, de választ nem kaphatott.
- Dolgom van – mondta a barnakabátos, és már el is tűnt a fák között.
A méterárus úgy nézett utána, mintha jelenést látott volna, és valóban úgy is érezte magát, mintha a fizika törvényei egy időre megszűntek volna. Napokig nem találta a helyét, a régi kerékvágást kényelmetlennek érezte, kerülte az embereket.
- Barátom, maga talán beteg – mondta neki aggódva Trippo úr, amikor az utcán összefutottak, – orvoshoz kellene fordulnia. Én ilyen csendesnek és visszafogottnak még soha nem láttam az elmúlt tizenöt évben.
A méterárus azonban nem gondolt orvosra, igazán válaszra sem méltatta Trippo urat, csak ment tovább egyenesen, mikor egyensúlyából kibillentette barna látomása, aki két tábla csokoládéval a kezében hatalmas léptekkel suhant tovább.
- Kapják el, tolvaj! Tolvaj! – szaladt a trafikos kisasszony, s közben vaskos termetéből adódva hangosan zihált, majd meg is állt, és a derekát fogta. Esélye sem volt a tolvajjal szemben, már csak lobogó kócos haját láthatta.
- Én igazán nem értem ezt az embert – mondta szuszogva a kisasszony a feltápászkodó méterárusnak -, minden héten egyszer lop a trafikból két tábla csokoládét. Kilesi, mikor nem figyelek, és egy pillanat alatt, aztán már ott sincs. Nem értem. És hetente csak egyszer.
A méterárus a park felé sietett, az előző alkalommal nem kapta meg a választ, és ez azóta is frusztrálta. A padon meg is találta a csokoládét faló hajléktalant.
- Heti két tábla csokoládé az összes elesége?
- Nem, a vendéglőstől mindennap kapok egy kis maradékot. Kérsz egy kis csokoládét?
- Ha szeretné, én megveszem magának minden héten az édességszükségletét.
- Nem érted a lényeget. A hiúság, a bűntelenségemben való hit nagyobb bűn, mint a lopás és a torkosság együtt.
- És a hiúság legyőzésének gőgje, hol van a bűnök rangsorában? – kötekedett a méterárus éles logikáját csillogtatva. De a kopott idegen nem méltatta válaszra.
- Megtalálta, amit keresett? – tette fel a fontos kérdést, csak erre volt kíváncsi. – Én is valamit keresek, valami hasonlót.
- Tudom. De már megint nem érted a lényeget. Megvetted a kabátot látom.
- Igazából nem tudom, hogy miért, csak megláttam a kirakatban. Éppen olyan, mint a magáé, csak élénkebb a színe.
- Az idő sok mindent kifakít, a színeket, a célt, az elmét.
- Megtalálta, amit keresett?
- Nem jó a kérdés. Te éld az aranyifjú méterárus életét, az én vezeklésem már elegendő mindenért. Ezért jöttem, hogy ezt tudd, mielőtt balgaságot teszel.
Az aranyifjú nem értette, mit akar hajléktalan, de elfogadta, amit mondott. Talán, mert olyan megmagyarázhatatlan volt az új ismerőse, talán egyszerűen csak kényelemből, már vágyott vissza régi életéhez. Újra a sokat beszélő aranyifjú lett, Ainamore nagy örömére, de minden nap zárás után egy kis édességgel elment a parkba, hogy beszélgessen azzal az emberrel, akiről továbbra sem tudta, hogy kicsoda. Sokat hallgattak együtt, és ez a hallgatás erőt adott neki, mint valami lelki placebo. A hajléktalan azonban egyre keserűbbé változott, a szeme tiszta kékje zavarossá lett, ahogyan a beszéde is. Egyre gyakrabban találta ittasan, amit eleinte elfogadott, hiszen hűvösre fordult az idő, de később már zavarta, és ilyenkor nem is maradt sokáig.
- Most kérdezd meg! – kérte egy alkalommal a barnakabátos újra tiszta kék szemmel. – Most kérdezd meg, amit annak idején!
Az aranyifjú méterárus nem tudta miről van szó, csak örült, hogy furcsa ismerőse újra a régi.
- Most kérdezd meg, hogy megtaláltam-e, ami kerestem! – kicsit elhallgatott a fagyos, mély hang. Elhallgatott, de a tekintete mondta tovább, majd szavakkal is folytatta. – Volt, hogy úgy éreztem, igen. Most menj, dolgom van!
Ekkor találkoztak utoljára. Az aranyifjú méterárus az estét az Arabeszkben töltötte, ahol Wolfganggal, Trippo úrral és a többiekkel politikáról, művészetekről, szerelemről és egyéb hasznos témákról beszélgettek. Másnap reggel, mikor Bertolt felszolgálta neki a friss túros süteményt a kávéhoz, nagy robajjal érkezett meg Wolfgang.
- Meghalt. Ma hajnalban holtan találták a parkban.
- Ugyan, kit találtak holtan? – kérdezte fáradtan az aranyifjú méterárus.
- A kék szeműt, akinek olyan kék szeme volt, mint neked. Azt a hajléktalant. Senki sem tudja, mi történt, de hát végül is csak egy koldus volt. Talán kötekedett valakivel és megverték, ha ivott nagyon agresszív lett, az is lehet, hogy csak az ital végzett vele, vagy megfagyott. Vagy szívrohama lett, vagy a vakbele perforált. Az is lehet, hogy megmérgezték, vagy csak úgy meghalt.
