Azzal a levéllel kezdődött. Az idő arca újra kisimul. Hétfő volt, bizonyosan péntek. A szentföldi kusztódia írta, mondta Pikirt (ő volt a postás). Ki írta, kérdezte a méterárus.
Egyszerre mindenki izgatott lett. (A költő izgatott lett. Vázlat.) Hogy nem gondolják, hogy ideje volna megnézni az útmenti fákat? Az útmenti fákat? Az útmenti fákat, úgy, ahogy mondom. (A méterárus tört egy darab bizonytalan formájú csokoládét.) Menjünk, mondták többen is. (Menjünk, mondta a költő, menjünk, mondta a méterárus.) Ő is mondta, de neki nem volt kocsija. Jelöltette magát. Pincér!
A szentföldi kusztódia egy hétfő délelőtt. Akkor diktálom, mondta, jó, meghajtotta fejét. Az Úr (satöbbi) esztendejében (satöbbi, satöbbi), őszentsége neve kegyelméből (és így tovább). Ideje volna megnézni az útmenti fákat. Azt az utat régen a holdfény.
A hentes is ment. Hóna alatt a fejjel. Mikor jött a levél, pénteken érkezett, egy, kettő, három, négy. Menjünk, mondta ő is, de neki nem volt lába.
Véletlenül a tudomásunkra jutott (figyelte a lábát, azt, amelyikkel a kavicsot elrúgta), honnan is, de egészen véletlenül (aztán egy csobbanás), az a pap mesélte, aki (tekintete a fodros habokban elmerült) a kikötőben nézte a fodros habokat.
Azt mesélik róla, hogy egyszer jelöltette magát, mert polgármester akart lenni. Azt mesélik róla, hogy egyszer jelöltette magát, mert polgármester lett. Menjünk. Fizetek. Pénteken érkezett.
A méterárus szorosabbra húzta a kabátját, mert hideg volt. A költő vázlatai ott maradtak az asztalon, erősen fájt a feje, a pincér takarított. Nem jön? Köszönöm, ez nem nekem való. Hálás pillantás. A hangszer fekete-fehér, törött poharak.
Akkor hát elindulunk. Hányan vagyunk? Egy, kettő, három, nem lényeges. Ismeri valaki? Találkozott valaki a pappal? (Milyen pappal? Milyen különös.) Mire visszatérünk, már nem leszünk ott.
Gyalog mentek. Szabályosan. A hentes betette a csomagtartóba. A méterárus valamit dünnyögött. A költő nem találta a szavakat. Valaki káromkodott. Hétvégén nincs posta. Csak ketten maradtak a tükörben. Mire visszatérünk, elmúlik a nyár. (Erre nem gondoltak, csak hagyták megszáradni a tintát a papíron.) Várjunk még. Megragadta a karját.
