2008. november 8., szombat

17. Blogambulancia

A minap meglátogatott Galopp úr, az ifjú méterárus nevelt apja. Nem olyan volt, mint képzeltem. Mindig azt hittem, hogy olyan, mint azok a régi költők a fényképeken a művész úr fotóalbumában: csokornyakkendőt hord és cilindert, aranyfogai között szivarvéget rágcsál, és sohasem volt szerelmes (még a feleségeibe se, az elsőbe, akitől nem született gyermeke, és a másodikba se, a méterárus anyjába). Az első asszonytól a műkereskedést örökölte és a gyomorbajt, a másodiktól az ifjú méterárust, aki egyre öregszik.
Ezzel szemben kopott zakót viselt, erősen kopaszodik, és nem fogadta el a cigarettát, amivel kínáltam. Felemás zoknit viselt, amikor meglátogatott a munkahelyemen.
– Megőrülök – mondta.
Ettől a mondattól kissé meglepődtem. Olyannyira, hogy szólni is elfelejtettem.
– A könyvek – folytatta – a könyvek egyszer a sírba visznek.
Bevallom, a könyvek említésekor elmosolyodtam, de csak úgy, mint a komoly férfiak. Hátra dőltem a fotelben, hagytam, hadd beszéljen.
– Arról van szó, hogy mindjárt az elején kezdjem, hogy a könyvek tele vannak betűkkel. Olvas az ember egy könyvet, ugye, de tulajdonképpen nem is a könyvet olvassa, hanem a betűket a könyvből. Úgy is mondhatnám, hogy nem látja az ember a könyvet a betűktől. Olyan ez, mint amikor az embernek tetszik egy nő, aztán idővel rájön, hogy nem is a nő, hanem csak a mellei.
A női mellek említésekor előre hajolt, jobb lábát keresztülvetette a bal lábán, nadrágszára kissé felhúzódott, láttam, hogy zöld zoknit visel.
– Mert mi is egy nő?
Elgondolkodott.
– No de hagyjuk.
Már nem látszott olyannyira izgatottnak, mint az előbb, hátra is dőlt a széken.
– Szóval olvas az ember egy könyvet, közben meg arra gondol, hogy ezután a könyv után el kéne olvasni egy másik könyvet, de egy igazit. Nem tudom, ért engem, doktor úr?
Már majdnem mondtam valamit, de már folytatta is.
– Szóval elképzelek egy könyvet, vágyom rá, aztán meglátom, de már nem olyan. Mint évek múlva a nő. Mert a könyvben betűk vannak. Amikor viszont a könyvre gondolok, nem betűket látok, hanem gondolatokat, gondolatokat az üres lapok között. Fehér gondolatokra gondolok.
Ezt csak úgy morogta az orra alatt.
– Tudja, doktor úr, én már nagyon sok könyvet elolvastam. Aztán azt mondja a művész úr a kávéházban, miért nem vetem papírra a gondolataimat, mint az a Krommernek, az a költő? Nagyon sokan csinálják ezt a városban. Ülnek egy padon. Figyelnek. Aztán leírják, amit látnak vagy gondolnak. Megmondom őszintén, én is megpróbálkoztam az ilyesmivel. Aztán csak ültem a nyitott ablaknál, néztem a madarakat, a felhőket, a naplementét, a fákat, és nem gondoltam semmire. Aztán arra gondoltam, mégiscsak történnie kellene valaminek.
És hogy valóban történjen valami, megcserélte a lábait. Így megláttam a bal lábán a zoknit, ami azonban kék volt.
– De hiába a nyitott ablak, nem történt semmi. És itt a fejben sem történik semmi.
Ekkor kínáltam meg azzal a cigarettával, amit nem fogadott el, én viszont rágyújtottam.
– Ha legalább szerelmes lennék, mint a fiatalok, vagy ostoba, mint az öregek, de a patikus is megmondta, hogy száz évig fogok élni, annyira unalmas vagyok. Talán orvoshoz kellene fordulnom. De hiszen éppen ezért vagyok itt. Tehát elhatároztam ott, a nyitott ablaknál, hogy én is elkezdem, ahogy a többiek. De hogyan kezdjem el? Mert ha az ember be is áll a sorba, mégiscsak különbözni akar a sortársaitól. Arra a megállapításra jutottam, hogy az első mondat az nagyon fontos, ha nem éppen a legfontosabb. De hogyan kezdjek hozzá? Kezdetben, ez így nem jó, így már többen is elkezdték, aztán az lett a vége, hogy vége.
Ekkor értem én is a cigaretta végéhez, elnyomtam.
– A doktor úrnak fehér köpenye van, mint egy hentesnek, no persze nem olyan véres. Vagy mint egy patikusnak. A doktor felírja, a patikus kiadja, a hentes beszedi.
Harsányan felnevetett. Láttam, hogy nincsenek aranyfogai. Rémísztő volt, ahogy nevetett. Először gondoltam arra, hogy talán beteg. Szétfröccsent a nyál az asztalomon, a padlón, az egész szobában. Elmosódtak a jegyzeteim.
Végül Galopp úr ott ült egy jókora tócsa vidám közepén.
– Köszönöm, doktor úr, nagyon sokat segített.
Olyan hirtelen mondta ezt az utolsó mondatot, hogy mire a jelentése eljutott az értelmemig, már be is csukta maga mögött az ajtót.
Azóta is azon gondolkodom, hogy talán mégsem volt felemás zoknija. A zöld meg a kék annyira hasonlít.