Vállát előre ejtette, nyakát behúzta, gerincét meggörbítette. Egy szürke folt volt a barna helyiségben, ahol már negyven éve nem változott semmi, csak a porréteg gyarapodott a felső polcokon. Elnézést, tévedtem, mégis változott valami. A munkaasztalt körülhatároló üvegketrechez szorított, a vásárlók felé a naptári oldallal elhelyezett hiányos öltözetű nőket ábrázoló kártyanaptárak között voltak alig harminc évesek is. Talán nem is meglepő, hogy az idő kórházában megállt az idő.
Szemgödrébe szorítva a nagyítóval elmerülten vizsgálgatta a karórát. Közben Pauli bácsi folyamatosan beszélt, a fiáról, a pontosságról, a Zwinger fogorvosairól és a kecskevirágról. Ő csak foszlányokat hallott a hosszú monológból, talán észre sem vette, amikor az öreg festő megunta, hogy nem kap választ a kérdéseire, mert még olyan is volt neki, és kiment a műhelyből. Pauli bácsi órája nem hagyta magát megszelídíteni, hosszasan kellett javítani. Mikor hasa megkordult, felnézett. Az utca sötét volt, az élelmiszerbolt is rég bezárt. Az ebédszünet alatt elfelejtett kenyeret venni. Zárás után gondolta, de már mindegy, megint túlzottan belemélyedt a munkába. Hátra nézett az ósdi falépcsőre, mely a kislakásba vezetett, ahol felesége valószínűleg most is valamelyik végenincs sorozat egyik lebilincselő epizódját nézi kövér macskáival körülvéve. Nem volt kedve a kövér asszony sipákoló veszekedéséhez, ami napzáró program volt náluk. Felesége évek óta nem hagyta el a lakást, a betegségeire hivatkozott és megdagadt lábaira. Inkább ült, és nézte a tévét a macskaszagú szobában.
Odalépett a koszos falitükörhöz, kivette ingzsebéből a műanyag, kopott fésűt, és megfésülte őszülő haját és szakállát. Szorongva lépett ki a macskaköves utcára, és sietve indult a város belsejébe. Az élelmiszerbolt előtt megtorpant, majd mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. Ekkor látszott igazán, hogy milyen hatalmas és erős férfi az órás. Magabiztosabban és lassabb léptekkel indult tovább, mint aki tudja célját. Még fütyörészett is, és utána fordult a fiatal nőknek, akik az Arabeszk kávézóból jöttek ki nevetgélve.
A művész úr láthatta is volna az órást az ablakon át, de ő éppen a trafikos kisasszony délutáni furcsa viselkedéséről elmélkedett vörösborát kortyolgatva. Aztán nem sokkal később harangzúgás hallatszott. Érdekes, késő éjjel nem szoktak harangozni – gondolta a művész úr és automatikusan megnézte az óráját, tíz óra tíz perc, de a másodpercmutató nem mozdult, az óra megállt. Eddigi bátortalanságát felejtve éppen Krommernek Wolfganghoz lépett oda, hogy megkérdezze, mennyi az idő, de a költő órája is megállt.
- Érdekes, az én órám is megállt, pedig tegnap hoztam el az órástól – csodálkozott Trippo úr.
- Ugyan kit érdekel az idő, ha ilyen jól érezzük magunkat – vágott közbe az aranyifjú méterárus –, majd ha elfáradunk, haza megyünk. Jöjjön, művész úr, igyon velünk valamit!
- Csak, mert harangoznak. Hallják? Miért harangoznak ilyenkor?
- Bertold – kiáltott Krommernek a mindentudó pincérnek –, miért harangoznak ilyenkor?
De Bertold nem hallhatta a kérdést, mert az irodában volt a csinos zongorista lánnyal, és éppen szerelmét vallotta meg kissé dadogva, majd félénken megcsókolta a keskeny rúzsozott szájat. Az asztaltársaság nem hiányolta hosszan a pincért, szenvedélyesen beszélgettek a bűnről és bűnhődésről. A művész úr is kifejtette Tarkovszkij és Nietzsche különleges kapcsolatát, amivel elnyerte a többiek csodálatát.
- Még mindig harangoznak – jegyezte meg elmerengve Trippo úr.
Egyébként is fáradt volt már, haza vágyott, meg persze kíváncsi is volt a titokzatos harangozás okára. A templomdombnál ott találta az éppen álmából felriasztott, még fel nem ébredt plébánost és Pici nénit, aki a termetéhez egyáltalán nem illő hangerővel azt találgatta, hogy vajon mi történhet a toronyban. Hárman indultak a templom felé, ahonnan egyébként a harangzúgáson kívül nem hallatszott semmi. A torony bejáratánál a plébános, aki elől ment, hirtelen megállt, és keresztet vetett.
Trippo úr vállalta, hogy levágja az óriás testet, közben Pici néni elszaladt segítségért. Mikor az Arabeszk törzsvendégei megérkeztek, újra egyet kondult a harang, de ez már a szokásos negyed tizenegyes időjelzés volt. Azon az éjjelen egy teljes órát vitt el magával Ainamore lakóitól egy megszürkült ember.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Jó!
Az is, hogy írsz megint és az is, hogy saját hagyományod követve. Megint éreztem Ainamore illatát, szagoltam levegőjét és elmerengtem a harangzúgásain. Tarkómat szelíden megérintette az akasztott cipője, ha volt neki s ez volt a jel: felállok és lerázom magamról ezt a delejt, Ainamore pókhálóköntösét.
Szép napot!
Jó!
Az is, hogy írsz megint és az is, hogy saját hagyományod követve. Megint éreztem Ainamore illatát, szagoltam levegőjét és elmerengtem a harangzúgásain. Tarkómat szelíden megérintette az akasztott cipője, ha volt neki s ez volt a jel: felállok és lerázom magamról ezt a delejt, Ainamore pókhálóköntösét.
Szép napot!
Huhh. Most jutottam eddig, és valahogy ellankadt az éberségem (vagy tán sose volt...), mert meglepett-rázott a befejezés. No jó, azért csak így tovább, várom a folytatást.
Már korábban is akartam írni, de ez nekem is tetszett.
Már nov. 8. is rég volt, különösen, hogy váltásban írjátok :)
Megjegyzés küldése