Sztrájk van, mondta. Nem tudni, mikor indul a következő szerelvény. Nem tudni, mikor, hová és hogy lesz-e sapka a kalauzokon. A kalauzsapkák színéről végképp nem tudott semmi biztosat. A kövér hölgy hangja unott volt, fáradtan beszélt. Nem is nézett a szemébe, csak egyszer. Minden reggel korán kel, gondolta, majd megköszönte a rossz híreket.
Mehetett volna hajóval vagy repülővel is, de nem bírta gyomra sem a hajót, sem a hullámokat.
Keresett egy padot, ahova leülhetne, de mindenütt ültek vagy feküdtek emberek.
Kiment az állomás épületéből. Bőröndjét maga mellé tette. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy ráüljön-e, mint ifjúkorában, amikor nem is volt bőröndje, majd hátát neki vetette a falnak. Rágyújtott. A cigarettadoboz és a bőrönd színe olyan volt, mint a kövér asszony szeme a pénztárnál. Kifújta a füstöt. Eszébe jutott, hogy hallott valami sztrájkot emlegetni a villamoson, de nem törődött vele, inkább újságját olvasta. Persze nem érdekelték a hírek.
Arra gondolt, hogy estére meg kellene érkeznie, hiszen várják. Az is eszébe jutott, hogy talán telefonálnia kellene. De majd inkább később. Ha már tud valami biztosat. Vagy ha már végképp semmit se tud.
Tulajdonképpen nem gondolt semmire. Esetleg a vérre, ami a munkájával jár. Az is eszébe jutott, hogy egyszer járt egy könyvtárban, ahol nagyon sok könyv volt. Tulajdonképpen precíz ember volt. Csak eltűntek életéből a színek. Vagy kifakultak.
Néha sétált egy kicsit, hogy lábaiban a macskák doromboljanak. Soha nem ment túl messzire, nehogy lemaradjon valamiről, főképp ne a vonatról.
Aztán az egyik peront ellepték az emberek. Hallotta, hogy arról beszélgetnek, meddig fog közlekedni az a vonat, amelyik hamarosan érkezik. Várta, hogy a hangszóró is mondjon valamit, de néma maradt. Aztán a szerelvény kék foltja tűnt fel a láthatáron. Elindult ő is a peronon várakozók felé. Ránézett az órájára. Hosszú idő telt el.
A vonaton talán aludt egy keveset. Aztán leszállt abban a városban. Ott már nem kellett olyan sokat várnia.
Végül megérkezett, hiszen várták őt. Már csak két óra volt a kivégzésig. A fiatalember, aki egész éjszaka várta, gyűrött volt az álmosságtól és a sok feketétől. A vonatok, mondta. A vonatok, ismételte meg ő is.
Fekete kocsin hajtottak az ítéletvégrehajtó intézet utcájába. A gyűrött fiatalember felkísérte a szobájába. Kinyitotta előtte az ajtót. Aztán elköszönt. A kulcsot a zárban hagyta.
Nehéz éjszakám volt, gondolta. Azt hiszem, már nem fekszem le, csak lefürdöm. Borotválkozás közben kénytelen volt belenézni a tükörbe. Nehéz éjszakám volt. Mindig nagyon nehéz. Persze az elítéltnek sokkal nehezebb, de ez nem vigasztaló. Itt az idő. Indulnom kell. Be kell mocskolnom a hajnalt.
2 megjegyzés:
Ha örök volna a hajnal, nem lehetne bemocskolni.
Igen, ezt a novellát már csak a varázslatosan bravúros (vagy bravúrosan varázslatos) utolsó mondat miatt is érdemes volt megírni. Miközben olvastam, úgy éreztem magam, mintha Musilt vagy Camus-t tartanék a kezemben, de az utolsó bekezdésben ráébredtem, hogy FAL-t vagy FAL-nét falok.
Vitom (paedagogus superbus)
:-) Jé, egy smiley!
Megjegyzés küldése