17. Blogambulancia

A minap meglátogatott Galopp úr, az ifjú méterárus nevelt apja. Nem olyan volt, mint képzeltem. Mindig azt hittem, hogy olyan, mint azok a régi költők a fényképeken a művész úr fotóalbumában: csokornyakkendőt hord és cilindert, aranyfogai között szivarvéget rágcsál, és sohasem volt szerelmes (még a feleségeibe se, az elsőbe, akitől nem született gyermeke, és a másodikba se, a méterárus anyjába). Az első asszonytól a műkereskedést örökölte és a gyomorbajt, a másodiktól az ifjú méterárust, aki egyre öregszik.
Ezzel szemben kopott zakót viselt, erősen kopaszodik, és nem fogadta el a cigarettát, amivel kínáltam. Felemás zoknit viselt, amikor meglátogatott a munkahelyemen.
– Megőrülök – mondta.
Ettől a mondattól kissé meglepődtem. Olyannyira, hogy szólni is elfelejtettem.
– A könyvek – folytatta – a könyvek egyszer a sírba visznek.
Bevallom, a könyvek említésekor elmosolyodtam, de csak úgy, mint a komoly férfiak. Hátra dőltem a fotelben, hagytam, hadd beszéljen.
– Arról van szó, hogy mindjárt az elején kezdjem, hogy a könyvek tele vannak betűkkel. Olvas az ember egy könyvet, ugye, de tulajdonképpen nem is a könyvet olvassa, hanem a betűket a könyvből. Úgy is mondhatnám, hogy nem látja az ember a könyvet a betűktől. Olyan ez, mint amikor az embernek tetszik egy nő, aztán idővel rájön, hogy nem is a nő, hanem csak a mellei.
A női mellek említésekor előre hajolt, jobb lábát keresztülvetette a bal lábán, nadrágszára kissé felhúzódott, láttam, hogy zöld zoknit visel.
– Mert mi is egy nő?
Elgondolkodott.
– No de hagyjuk.
Már nem látszott olyannyira izgatottnak, mint az előbb, hátra is dőlt a széken.
– Szóval olvas az ember egy könyvet, közben meg arra gondol, hogy ezután a könyv után el kéne olvasni egy másik könyvet, de egy igazit. Nem tudom, ért engem, doktor úr?
Már majdnem mondtam valamit, de már folytatta is.
– Szóval elképzelek egy könyvet, vágyom rá, aztán meglátom, de már nem olyan. Mint évek múlva a nő. Mert a könyvben betűk vannak. Amikor viszont a könyvre gondolok, nem betűket látok, hanem gondolatokat, gondolatokat az üres lapok között. Fehér gondolatokra gondolok.
Ezt csak úgy morogta az orra alatt.
– Tudja, doktor úr, én már nagyon sok könyvet elolvastam. Aztán azt mondja a művész úr a kávéházban, miért nem vetem papírra a gondolataimat, mint az a Krommernek, az a költő? Nagyon sokan csinálják ezt a városban. Ülnek egy padon. Figyelnek. Aztán leírják, amit látnak vagy gondolnak. Megmondom őszintén, én is megpróbálkoztam az ilyesmivel. Aztán csak ültem a nyitott ablaknál, néztem a madarakat, a felhőket, a naplementét, a fákat, és nem gondoltam semmire. Aztán arra gondoltam, mégiscsak történnie kellene valaminek.
És hogy valóban történjen valami, megcserélte a lábait. Így megláttam a bal lábán a zoknit, ami azonban kék volt.
– De hiába a nyitott ablak, nem történt semmi. És itt a fejben sem történik semmi.
Ekkor kínáltam meg azzal a cigarettával, amit nem fogadott el, én viszont rágyújtottam.
– Ha legalább szerelmes lennék, mint a fiatalok, vagy ostoba, mint az öregek, de a patikus is megmondta, hogy száz évig fogok élni, annyira unalmas vagyok. Talán orvoshoz kellene fordulnom. De hiszen éppen ezért vagyok itt. Tehát elhatároztam ott, a nyitott ablaknál, hogy én is elkezdem, ahogy a többiek. De hogyan kezdjem el? Mert ha az ember be is áll a sorba, mégiscsak különbözni akar a sortársaitól. Arra a megállapításra jutottam, hogy az első mondat az nagyon fontos, ha nem éppen a legfontosabb. De hogyan kezdjek hozzá? Kezdetben, ez így nem jó, így már többen is elkezdték, aztán az lett a vége, hogy vége.
Ekkor értem én is a cigaretta végéhez, elnyomtam.
– A doktor úrnak fehér köpenye van, mint egy hentesnek, no persze nem olyan véres. Vagy mint egy patikusnak. A doktor felírja, a patikus kiadja, a hentes beszedi.
Harsányan felnevetett. Láttam, hogy nincsenek aranyfogai. Rémísztő volt, ahogy nevetett. Először gondoltam arra, hogy talán beteg. Szétfröccsent a nyál az asztalomon, a padlón, az egész szobában. Elmosódtak a jegyzeteim.
Végül Galopp úr ott ült egy jókora tócsa vidám közepén.
– Köszönöm, doktor úr, nagyon sokat segített.
Olyan hirtelen mondta ezt az utolsó mondatot, hogy mire a jelentése eljutott az értelmemig, már be is csukta maga mögött az ajtót.
Azóta is azon gondolkodom, hogy talán mégsem volt felemás zoknija. A zöld meg a kék annyira hasonlít.

16. Az órás

Vállát előre ejtette, nyakát behúzta, gerincét meggörbítette. Egy szürke folt volt a barna helyiségben, ahol már negyven éve nem változott semmi, csak a porréteg gyarapodott a felső polcokon. Elnézést, tévedtem, mégis változott valami. A munkaasztalt körülhatároló üvegketrechez szorított, a vásárlók felé a naptári oldallal elhelyezett hiányos öltözetű nőket ábrázoló kártyanaptárak között voltak alig harminc évesek is. Talán nem is meglepő, hogy az idő kórházában megállt az idő.
Szemgödrébe szorítva a nagyítóval elmerülten vizsgálgatta a karórát. Közben Pauli bácsi folyamatosan beszélt, a fiáról, a pontosságról, a Zwinger fogorvosairól és a kecskevirágról. Ő csak foszlányokat hallott a hosszú monológból, talán észre sem vette, amikor az öreg festő megunta, hogy nem kap választ a kérdéseire, mert még olyan is volt neki, és kiment a műhelyből. Pauli bácsi órája nem hagyta magát megszelídíteni, hosszasan kellett javítani. Mikor hasa megkordult, felnézett. Az utca sötét volt, az élelmiszerbolt is rég bezárt. Az ebédszünet alatt elfelejtett kenyeret venni. Zárás után gondolta, de már mindegy, megint túlzottan belemélyedt a munkába. Hátra nézett az ósdi falépcsőre, mely a kislakásba vezetett, ahol felesége valószínűleg most is valamelyik végenincs sorozat egyik lebilincselő epizódját nézi kövér macskáival körülvéve. Nem volt kedve a kövér asszony sipákoló veszekedéséhez, ami napzáró program volt náluk. Felesége évek óta nem hagyta el a lakást, a betegségeire hivatkozott és megdagadt lábaira. Inkább ült, és nézte a tévét a macskaszagú szobában.
Odalépett a koszos falitükörhöz, kivette ingzsebéből a műanyag, kopott fésűt, és megfésülte őszülő haját és szakállát. Szorongva lépett ki a macskaköves utcára, és sietve indult a város belsejébe. Az élelmiszerbolt előtt megtorpant, majd mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. Ekkor látszott igazán, hogy milyen hatalmas és erős férfi az órás. Magabiztosabban és lassabb léptekkel indult tovább, mint aki tudja célját. Még fütyörészett is, és utána fordult a fiatal nőknek, akik az Arabeszk kávézóból jöttek ki nevetgélve.
A művész úr láthatta is volna az órást az ablakon át, de ő éppen a trafikos kisasszony délutáni furcsa viselkedéséről elmélkedett vörösborát kortyolgatva. Aztán nem sokkal később harangzúgás hallatszott. Érdekes, késő éjjel nem szoktak harangozni – gondolta a művész úr és automatikusan megnézte az óráját, tíz óra tíz perc, de a másodpercmutató nem mozdult, az óra megállt. Eddigi bátortalanságát felejtve éppen Krommernek Wolfganghoz lépett oda, hogy megkérdezze, mennyi az idő, de a költő órája is megállt.
- Érdekes, az én órám is megállt, pedig tegnap hoztam el az órástól – csodálkozott Trippo úr.
- Ugyan kit érdekel az idő, ha ilyen jól érezzük magunkat – vágott közbe az aranyifjú méterárus –, majd ha elfáradunk, haza megyünk. Jöjjön, művész úr, igyon velünk valamit!
- Csak, mert harangoznak. Hallják? Miért harangoznak ilyenkor?
- Bertold – kiáltott Krommernek a mindentudó pincérnek –, miért harangoznak ilyenkor?
De Bertold nem hallhatta a kérdést, mert az irodában volt a csinos zongorista lánnyal, és éppen szerelmét vallotta meg kissé dadogva, majd félénken megcsókolta a keskeny rúzsozott szájat. Az asztaltársaság nem hiányolta hosszan a pincért, szenvedélyesen beszélgettek a bűnről és bűnhődésről. A művész úr is kifejtette Tarkovszkij és Nietzsche különleges kapcsolatát, amivel elnyerte a többiek csodálatát.
- Még mindig harangoznak – jegyezte meg elmerengve Trippo úr.
Egyébként is fáradt volt már, haza vágyott, meg persze kíváncsi is volt a titokzatos harangozás okára. A templomdombnál ott találta az éppen álmából felriasztott, még fel nem ébredt plébánost és Pici nénit, aki a termetéhez egyáltalán nem illő hangerővel azt találgatta, hogy vajon mi történhet a toronyban. Hárman indultak a templom felé, ahonnan egyébként a harangzúgáson kívül nem hallatszott semmi. A torony bejáratánál a plébános, aki elől ment, hirtelen megállt, és keresztet vetett.
Trippo úr vállalta, hogy levágja az óriás testet, közben Pici néni elszaladt segítségért. Mikor az Arabeszk törzsvendégei megérkeztek, újra egyet kondult a harang, de ez már a szokásos negyed tizenegyes időjelzés volt. Azon az éjjelen egy teljes órát vitt el magával Ainamore lakóitól egy megszürkült ember.

15. Az újságíró

Gilbert Gedeon szombaton este hét órakor hazafelé menet hosszú elmélkedés után úgy döntött, hogy ezentúl jó lesz. Már maga a gondolat is valahogyan felszabadította, de amikor elmélkedés közben a macskaköves utcát bámulva talált egy öt minás érmét, mert Gilbert Gedeon eddig még nem elmélkedett hazafele menet, nem nézte a macskaköveket, soha nem talált pénzérmét az utcán, úgy érezte, hogy jó úton halad, és ez az öt minás már az előleg az ő jóságáért, mert ő annyira jó lesz, mint amilyen még soha senki sem volt, mert különben nem is érdemes.

Hazaérve leült a foteljébe, és továbbra is az járt a fejében, hogy jó lesz. Gyermeki lelkesedésében legszívesebben elmondta volna valakinek a nagy változást, de nem volt senki, senki, a ház üres volt. És akkor, ami eddig még nem merült fel kérdésként benne, az most felmerült, hogyan legyen jó. Na igen, ez már így nem is olyan egyszerű. Hirtelen nem is jutott eszébe semmi, de abban biztos volt, hogy kellenek hozzá emberek. Persze talán bármely élő is elég hozzá, mondjuk megmenthetne egy fészkéből kiesett madárfiókát, de az a fióka nem tudja elmondani senkinek sem, hogy ki mentette meg őt, szóval ez így nem lesz elég. Emberek kellenek, a legjobb lesz, ha reggelre halasztja ezt az egészet, majd a szerkesztőségben.

Reggel gyalog ment dolgozni, mert az egészséges, és ha valaki jó akar lenni, akkor egészségesen kell élnie. Útközben mindenkinek hangosan és érthetően köszönt, mert az emberek csak azt szeretik, aki hangosan és érthetően köszön. A nagy, szecessziós vaskapu előtt percekig állt, hogy mindenkit maga elé ereszthessen, és az emberek ki is használták a lehetőséget, még egy köszönömmel sem viszonozva. Mosolyogva ment fel a súlyos kőlépcsőn, majd végig a stukkókkal díszített, hatalmas csarnokon, ahol az Ainamore-i Krónikák újságírói serénykedtek. Közben érthetően és hangosan köszönt mindenkinek a már imént említett okból.

Gilbert Gedeon helye a csarnok végében volt egészen a szerkesztői irodák mellett, az asztala ugyan a csarnokban volt, de egy paravánnal elárnyékolták, így szinte olyan volt mintha külön irodája lenne. Nyílt titok volt, ha egy szerkesztő valamilyen okból kifolyólag elhagyná az újságot, akkor Gilbert Gedeon kerülhet az irodájába. Ahogy leült, rögtön munkához látott, elővette a fiókból a gazdasági miniszterről összegyűjtött vaskos anyagot, és próbált valami elfogadható cikket kihozni belőle.

- Gedeon, füstölés közben elmondhatnád, hogy áll a cikk a gazdasági miniszterről – csak úgy lendületből szólt oda neki a főszerkesztő.

- Nem dohányzom már.

- Mióta?

- Mától.

- Az jó, az jó, jól teszed, nem mérgezed magad, nekem sem kellene. Majd az az új kölyök, az a rövidlábú, majd szórakoztat. Kicsit buta szegény, de nagyon szórakoztató – már indult is kifelé a dohányzóba, de még félvállról visszaszólt. – Ja, Gedeon, kéne írnod egy széljegyzetet. Délig bent vagyok, majd hozd be.

Gilbert Gedeon engedélyezett magának egy kis szünetet. Fogta a hársfavirág teáját, amit reggel útközben vett a trafikos kisasszonytól, és kiment a teakonyhába. Ott már többen is voltak, és elmélyülten beszéltek arról, hogy a sportriporter felesége nem tud elhelyezkedni már hónapok óta.

- Mindenhova csak az ismerősöket veszik fel, meg a rokonokat. Mi még csak egy féléve költöztünk Ainamore-ba, sem rokona, sem ismerőse nem vagyunk senkinek – panaszolta szomorúan a magas sportriporter.

- Mostanság nagyon nehéz minden – mondta semmitmondóan, de nagyon együttérzően Irma a postázóból.

Gilbert Gedeon a háttérben készítgette a teáját, de közben olyat tett, amit korábban még soha, figyelt a körülötte levőkre.

- Hét évig volt egy fiókkönyvtár vezetője Broszkban. Onnan azért küldték el, mert az igazgató unokahúga nagy nehezen elvégezte az egyetemet, és kellett neki valami jól hangzó állás – mondta tovább a szomorú férj.

- A feleségem – szólt közbe Gilbert Gedeon – két hete hagyta ott a gyerekkönyvtárat, ha jól tudom, még nem töltötték be az állását. Szólhatok a volt főnökének.

A kis társaság meglepődve nézett Gilbert Gedeonra, akiről azt beszélték, hogy több kollegát is ő fúrt ki az újságtól csak azért, mert jobban kerestek, vagy a főszerkesztő erősebben ragaszkodott hozzájuk. Vajon milyen érdeke fűződhet Gilbert Gedeonnak ahhoz, hogy a sportriporter feleségét segítse elhelyezkedni?

- És most hol dolgozik a felesége? – kérdezte kíváncsiskodva Miranda, a főszerkesztő műkörmös titkárnője.

- Nem tudom.

Gilbert Gedeon nem hazudhatott, már két hete nem tudott semmit a feleségéről és a gyerekekről. A többiek néztek, csendben voltak, nem tudták, hogyan reagáljanak. Csak Miranda mosolygott, azt gondolta, biztosan csak viccel, de lassan ő is észrevette, hogy ez nem vicc. Gilbert Gedeont zavarta, hogy kellemetlenül érzik magukat a többiek az őszintesége miatt, ezért mosolyogva az olimpiáról kezdett beszélni, ami jó témának bizonyult, mert mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója.

A teázás után Gilbert Gedeon érzelmileg feltöltődve fogott hozzá a széljegyzet írásához. Hamar elkészült vele, de mivel a főszerkesztő többedjére is kiment a rövidlábú új kölyökkel dohányozni, volt még ideje foglalkozni a gazdasági miniszter anyagával.

- Valami gedeonos, cinikus írást vártam tőled – mondta a főszerkesztő elgondolkodva, miután elolvasta a jegyzetet –, de ez sem rossz. Most úgyis divat az ezoteria, meg minden ilyen hülyeség, kellenek az ilyen nyálas szövegek is. Te mindig tudod, mit várnak az olvasók. Kedvesség meg jóság blablabla. Jó lesz. Ha az egyház újra támadja a lapot, majd ezt a cikket felhozhatjuk. Mi van a gazdasági miniszterrel?

- Nem tudom.

- Mi az, hogy nem tudod, Gedeon? Engem is sürgetnek. Az egy nagyon fontos cikk. Tegnap délelőtt azt mondtad, mára meglesz.

- Az a cikk teljesen tönkre tenné a minisztert – mondta halkan Gilbert Gedeon.

- Te most viccelsz? Mi van veled, Gedeon? – a főszerkesztő végtelenül dühös lett, vörös arca közepén a két széles orrlyuka, mint a pokol két fotocellás ajtaja, ütemesen ki-benyílt. – Jövő hét elejére legyen előttem az a cikk. És Gedeon, itt van ez a könyv, valami agykutató írta, holnapra legyen róla recenzió.

Gilbert Gedeon teljesen elkedvtelenedett. Ő nem így képzelte ezt az egészet. Mindent megtesz azért, hogy korrekt és jó legyen, és erre tessék. Ezt kapja. És még ez a könyv is, mi köze van neki ehhez, hogy írjon ő recenziót egy agykutató könyvéről, mikor biológiából is épp hogy átcsúszott minden évben.

De éppen a legjobb helyen nyitotta fel Detlef Linke könyvét. „…ha igazságosan bánunk más emberekkel, de akár, ha ugyanezt tesszük saját érzelmeinkkel, még akkor is, ha mindebben nem a későbbi jutalom elérést látjuk, az már önmagában is azokat az agyi mechanizmusokat kelti életre, amelyek egyenlők a boldogság érzetével.” Gilbert Gedeon egyáltalán nem érezte boldognak magát, sőt, de ez a rész adott neki valami kis energiát.

A délután során hozzá sem nyúlt a gazdasági miniszter anyagához, csak a kapott könyvet olvasta az agyműködésről, és közben kereste az alkalmat, hogy másokon segítsen. Munka után megkereste a felesége volt főnökét, hazaérve pedig megírta a recenziót.

Másnap újra mosolyogva ment dolgozni. Érthetően és hangosan köszönt az ismerősöknek, pénzt dobott a barnakabátos koldusnak, és segített Pici néninek összeszedni az utcán elgurult almákat. Csak a szerkesztőség szecessziós vaskapujánál tűnt el a mosoly az arcáról. Mintha róla beszélt volna a rövidlábú új kölyök a zöldnadrágos barátjával. Ránéztek, és azt mondták, álszent, majd tovább mentek. Persze lehet, hogy nem is róla beszéltek. Mosolyogva ment be a nagy csarnokba, igyekezett mindenkinek néhány jó szót mondani, s így sokáig nem vette észre, ami akkorra már mindenki számára nyilvánvaló volt. A paraván mögött az asztalánál a rövidlábú ült, és éppen mikor odaért, akkor rakta ki a névtábláját. Gilbert Gedeon nem szólt semmit, egyenest a főszerkesztőhöz ment.

- Ezt soha nem gondoltam volna rólad, Gedeon! – a főszerkesztőn inkább zavartság látszott, mint düh, a hangja szinte vágott, ahogyan Gilbert Gedeon belépett az irodába. – Nem akarlak látni többet az újságomnál!

Gilbert Gedeon még letette az asztalra a recenzióját, amit késő estig írt, majd érthetetlenül kiment.

- Mióta bent van, arról beszél, hogy ön elárulta. Eladta magát a gazdasági miniszternek, hogy megszerezhesse a főszerkesztői posztot –súgta halkan a fülébe Miranda, miután sikerült utolérnie a lépcsőn lefelé menet.

14. Az akadály

Az állomáson álmos arcú emberek. Örült, hogy nem áll senki sorba. Oda ment az egyetlen pénztárhoz. Köszönt. A napszaknak megfelelően. Elmondta, hová szeretne utazni. A hölgy az ablak mögött kövér volt. Kövér, csúnya és szürke is.

Sztrájk van, mondta. Nem tudni, mikor indul a következő szerelvény. Nem tudni, mikor, hová és hogy lesz-e sapka a kalauzokon. A kalauzsapkák színéről végképp nem tudott semmi biztosat. A kövér hölgy hangja unott volt, fáradtan beszélt. Nem is nézett a szemébe, csak egyszer. Minden reggel korán kel, gondolta, majd megköszönte a rossz híreket.

Mehetett volna hajóval vagy repülővel is, de nem bírta gyomra sem a hajót, sem a hullámokat.

Keresett egy padot, ahova leülhetne, de mindenütt ültek vagy feküdtek emberek.

Kiment az állomás épületéből. Bőröndjét maga mellé tette. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy ráüljön-e, mint ifjúkorában, amikor nem is volt bőröndje, majd hátát neki vetette a falnak. Rágyújtott. A cigarettadoboz és a bőrönd színe olyan volt, mint a kövér asszony szeme a pénztárnál. Kifújta a füstöt. Eszébe jutott, hogy hallott valami sztrájkot emlegetni a villamoson, de nem törődött vele, inkább újságját olvasta. Persze nem érdekelték a hírek.

Arra gondolt, hogy estére meg kellene érkeznie, hiszen várják. Az is eszébe jutott, hogy talán telefonálnia kellene. De majd inkább később. Ha már tud valami biztosat. Vagy ha már végképp semmit se tud.

Tulajdonképpen nem gondolt semmire. Esetleg a vérre, ami a munkájával jár. Az is eszébe jutott, hogy egyszer járt egy könyvtárban, ahol nagyon sok könyv volt. Tulajdonképpen precíz ember volt. Csak eltűntek életéből a színek. Vagy kifakultak.

Néha sétált egy kicsit, hogy lábaiban a macskák doromboljanak. Soha nem ment túl messzire, nehogy lemaradjon valamiről, főképp ne a vonatról.

Aztán az egyik peront ellepték az emberek. Hallotta, hogy arról beszélgetnek, meddig fog közlekedni az a vonat, amelyik hamarosan érkezik. Várta, hogy a hangszóró is mondjon valamit, de néma maradt. Aztán a szerelvény kék foltja tűnt fel a láthatáron. Elindult ő is a peronon várakozók felé. Ránézett az órájára. Hosszú idő telt el.

A vonaton talán aludt egy keveset. Aztán leszállt abban a városban. Ott már nem kellett olyan sokat várnia.

Végül megérkezett, hiszen várták őt. Már csak két óra volt a kivégzésig. A fiatalember, aki egész éjszaka várta, gyűrött volt az álmosságtól és a sok feketétől. A vonatok, mondta. A vonatok, ismételte meg ő is.

Fekete kocsin hajtottak az ítéletvégrehajtó intézet utcájába. A gyűrött fiatalember felkísérte a szobájába. Kinyitotta előtte az ajtót. Aztán elköszönt. A kulcsot a zárban hagyta.

Nehéz éjszakám volt, gondolta. Azt hiszem, már nem fekszem le, csak lefürdöm. Borotválkozás közben kénytelen volt belenézni a tükörbe. Nehéz éjszakám volt. Mindig nagyon nehéz. Persze az elítéltnek sokkal nehezebb, de ez nem vigasztaló. Itt az idő. Indulnom kell. Be kell mocskolnom a hajnalt.

13. A patikus

A zöldre, olajzöldre festett hatalmas bútor egészen a plafonig ért. Apró, piros kecskevirágok díszítették a kis fiókokat, a szekrényajtókat és a porcelán tárolókat. Az öreg patikus nagynénje festette őket még lánykorában. Az üknagymamát még boszorkánysággal vádolták, a nagypapa már meggazdagodott a kecskevirág csodás főzetéből. A nagypapának szándékában állt a Kecske név felvétele is, de a nagymama, aki előkelő származású volt, és büszkélkedett lengyel nemes őseivel, megalázónak találta. A névváltoztatás nem jött tehát létre hivatalosan, mégis egész Ainamore Kecskének nevezte a patikus családot.

- Trippo úr, kérem, most már zárnánk – Bertolt óvatosan próbálta ébresztgetni gyakori vendégüket, akit soha nem látott ennyire ittasan.

- Sajnálom – mondta az ébredező, és próbálta behatárolni az időt és a teret, ami éppen körülvette. – Sajnálom.

- Haza kísérem, jöjjön – a pincér aggódva nézte, most talán ő is segíthet valamit Trippo úrnak.

- Annyira sajnálom. Krommernek? Hova lett Krommernek? Az előbb még itt volt, valamiről beszélt… oh én is mintha… Elmondtam neki? Bertold, nem tudja, elmondtam neki?

- Menjen haza.

- Hogy mehetnék? És mit mondjak, mit mondhatok? Sajnálom.

Fiatalon került Ainamore-ba, fiatal suhanc volt még. Honnan jött, senki sem tudta, csak kölyök volt, de nagyon tisztelettudó, hamar megszerették. Először a pék fogadta be inasnak, majd a szatócshoz került, aki látva, hogy milyen precíz a fiú, beajánlotta az Arany Kecske Patikába segédnek. Nagy álom teljesült ezzel. Mindig hosszasan időzött a patikában már, amióta a migrénes pékné hetente küldte el valamilyen fehér porért a család békéje érdekében. A patika illata volt valószínűleg az, ami olyan nagyon elvarázsolta; úgy érezte, hogy az ajtón belépve egy különösen tiszta világba kerül.

- Elinka, muszáj őszintém beszélnem önnel. Talán ez a megoldás, de van-e jogom, mondja? – lassan beszélt, kicsit akadozva, és egy kis segítséget, erőt várt a lánytól, aki piros arccal nézett a szemébe, de csak hallgatott, ki nem merészkedve a biztonságos némaságból. – Nem jó ez így, nem jó. Folyamatosan a gondolataim között lebeg, átitatva ezzel minden percemet. Az elmúlt hónapok csak szenvedést adtak nekem. Önnel álmodom, és várom a reggelt, hogy újra lássam. De ha itt vagyok, próbálom elkerülni, mert félek látni. De nekem feleségem van és gyermekeim! Nem tehetem ezt velük és magával sem. Mondjon valamit, kérem! – válaszra várva a lányra nézett, aki nem bírta tovább, és sírni kezdett. Trippo úr egész teste remegett a vörös súlytól, ami teljesen belepte, átölelte a lányt és elmerült.

A patikus mesterséget hamar kitanulta. Szívesen méricskélt, szerette a mozsár hangját, élvezettel keverte ki a kenőcsöket. Az öreg patikus is nagyon megszerette, szívesen tanítgatta, a kecskefőzet receptjét azonban nem mondta el neki. Tíz évnek kellett eltelnie, míg a családi titkot is megosztotta vele.

- Kisasszony, merre felé lakik? – kérdezte közönyösen, valamiről csak kellene beszélgetni, ha már így alakult, hogy együtt mennek hazafelé.

- A Family Panzióban, egyenlőre – válaszolt röviden a lány. Igazán semmi kedve nem volt beszélgetni. Ha a főnök úr úgy gondolja, akkor beszéljen ő.

- Hogy érzi magát nálunk? – szólalt meg a férfi, hosszan nem bírta a csendet félidegenek mellett. - Sok a munka, tudom, de majd beletanul. Az első hetek mindenkinek nehezek, ön azonban nagyon ügyes.

- Azt hallottam, hogy modellezéssel foglalkozik szabadidejében – csak fel kellett dobni valamilyen témát, nagyon zavarta, hogy ő került a középpontba.

- Honnan hallott ilyet? – lepődött meg Trippo úr. - Mindegy, tényleg így van, hajómodelleket készítek. Most egy egyiptomi bárkát. Hamarosan kész lesz, már a figurákat faragom.

- Figurák is lesznek benne? – kérdezte a lány érezhető érdeklődéssel.

- Azt hiszem, emberek nélkül túl üres, de ez a legnehezebb, meg a festés. Igazából azt szeretem a modellezésben, hogy teljesen elvon a világtól legalább arra a néhány órára. Jól megvagyok a ragasztóval és a fával.

- És honnan tudja, hogyan néztek ki azok a hajók?

- Valamikor nagyon régen még az apámtól kaptam egy könyvet a hajókról – nagyon élvezte, hogy valaki érdeklődik, a felesége még ennyit sem kérdezett soha a modelljeiről. Hosszasan beszélt a világtörténelem hajóiról, néha megállva percekig hallgatva, majd újra folytatva.

Vonzó férfi lett a kedves patikus segédből. Nem volt kimondottan szép, viszont, ha valakivel beszélgetett, úgy figyelt a szemben levőre, mintha ő lenne a világ közepe. Arcáról, mosolyáról elfogadás csillogott, még sötétkék szeme is melegséget sugárzott. A hölgyek, lányok titkon szerelmesek voltak belé, a férfiak pedig gyakran keresték társaságát.

- Ki ez az új lány? – kérdezte a feleség erélyesen.

- Elinkának hívják. Tegnap vettem fel, Bertold unokahúga. Most jött Ainamore-ba, szüksége volt egy állásra. Ügyes lány, kicsit csendes, de ügyes – válaszolt higgadtan Trippo úr.

- Nem tetszik nekem ez a lány, baj lesz vele, majd meglátod. Nagyon szép és szemtelenül fiatal!

- Ez még nem bűn. Fiatal, na és – Trippo úr nem értette a problémát.

Az öreg patikusnak csak egy szem lánya volt, aki nagyon talpraesett és még csinos is, de valahogy sehogyan nem akart elkelni. A Kecske lány szemet vetett a patikus segédre, akinek tetszett a lány határozottsága és tapasztaltsága. Nem volt szeme az öreg patikusnak a szerelemre, de egy idő után ő is észrevette a fiatalok kapcsolatát. Nagy öröm lett a családban, a lányt gyorsan hozzáadták a segédhez, aki átvette teljesen a patika irányítását. Ettől a naptól kezdve mint komoly patikust a város Trippo úrnak nevezte.

12. Nyári élmény

Azzal a levéllel kezdődött. Az idő arca újra kisimul. Hétfő volt, bizonyosan péntek. A szentföldi kusztódia írta, mondta Pikirt (ő volt a postás). Ki írta, kérdezte a méterárus.

Egyszerre mindenki izgatott lett. (A költő izgatott lett. Vázlat.) Hogy nem gondolják, hogy ideje volna megnézni az útmenti fákat? Az útmenti fákat? Az útmenti fákat, úgy, ahogy mondom. (A méterárus tört egy darab bizonytalan formájú csokoládét.) Menjünk, mondták többen is. (Menjünk, mondta a költő, menjünk, mondta a méterárus.) Ő is mondta, de neki nem volt kocsija. Jelöltette magát. Pincér!

A szentföldi kusztódia egy hétfő délelőtt. Akkor diktálom, mondta, jó, meghajtotta fejét. Az Úr (satöbbi) esztendejében (satöbbi, satöbbi), őszentsége neve kegyelméből (és így tovább). Ideje volna megnézni az útmenti fákat. Azt az utat régen a holdfény.

A hentes is ment. Hóna alatt a fejjel. Mikor jött a levél, pénteken érkezett, egy, kettő, három, négy. Menjünk, mondta ő is, de neki nem volt lába.

Véletlenül a tudomásunkra jutott (figyelte a lábát, azt, amelyikkel a kavicsot elrúgta), honnan is, de egészen véletlenül (aztán egy csobbanás), az a pap mesélte, aki (tekintete a fodros habokban elmerült) a kikötőben nézte a fodros habokat.

Azt mesélik róla, hogy egyszer jelöltette magát, mert polgármester akart lenni. Azt mesélik róla, hogy egyszer jelöltette magát, mert polgármester lett. Menjünk. Fizetek. Pénteken érkezett.

A méterárus szorosabbra húzta a kabátját, mert hideg volt. A költő vázlatai ott maradtak az asztalon, erősen fájt a feje, a pincér takarított. Nem jön? Köszönöm, ez nem nekem való. Hálás pillantás. A hangszer fekete-fehér, törött poharak.

Akkor hát elindulunk. Hányan vagyunk? Egy, kettő, három, nem lényeges. Ismeri valaki? Találkozott valaki a pappal? (Milyen pappal? Milyen különös.) Mire visszatérünk, már nem leszünk ott.

Gyalog mentek. Szabályosan. A hentes betette a csomagtartóba. A méterárus valamit dünnyögött. A költő nem találta a szavakat. Valaki káromkodott. Hétvégén nincs posta. Csak ketten maradtak a tükörben. Mire visszatérünk, elmúlik a nyár. (Erre nem gondoltak, csak hagyták megszáradni a tintát a papíron.) Várjunk még. Megragadta a karját.

11. A méterárus

- A Störrben beszélgettem Fedorral, amikor egyszerűen csak feltűnt. Bozontos szakálla volt és hosszú kócos haja. A szeme nagyon kék, olyan mint… - nézett körbe Wolfgang hátha talál valami hasonló árnyalatot – olyan, mint … a te szemed. Jé, a te szemed is ilyen kék, sose figyeltem még. Hosszú, barna, kopott kabát volt rajta és mintha mezítláb lett volna, és egyszerűen beleszólt a beszélgetésünkbe, egészen hirtelen, addig észre se vettük.

- Mit mondott?

- Arról beszéltünk Fedorral, tudod, épp az ebédet vártuk, és nagyon éhesek voltunk, és mindketten sertéspörköltöt kértünk, és azon vitatkoztunk, hogy mitől lesz a pörkölt igazán finom.

- Egy csipetnyi fahéjtól.

- Nane, ő is pont ezt mondta. Nem is értem, micsoda ötlet, hogy lehet fahéjat rakni a pörköltbe.

- Próbáld ki – mondta, és kabátot véve indult is ki az Arabeszk kávézóból.

Ainamore aznap szokatlanul gyors volt és hirtelen, mintha mindenki mindent egyszerre szeretett volna, kivéve az aranyifjú méterárust, ő a semmire vágyott, a csömör vette át rajta az uralmat, az unalmat. Még soha nem érzett ilyet. Leült egy padra a park közepén, és a verebeket nézte, ahogyan csoportosan röpködtek.

- Hálával tartoznak a levegőért, amelynek uraivá tette őket – szólalt meg mögötte egy fagyos hang, és leült mellé a hosszú, barna kabátban. – Tudtam, hogy eljössz, emlékeztem a napra.

- Ez aztán egy hatásos megjelenés volt. Maga mindig ilyen teátrális? Ez valami hobby, hogyan hozzuk rá a frászt az emberekre? Oh, maga hajléktalan, igaz? Mi volt korábban színész?

- Sikeres kereskedő voltam.

- Valami közbejött? Nem úgy néz ki, mint egy sikeres kereskedő – jegyezte meg cinikusan az aranyifjú méterárus.

A barnakabátos csak hallgatott és nézett előre. Az aranyifjú méterárus sem volt igazán kíváncsi a sorsából kiesett ember történetére, most magát is ilyennek érezte. Hosszú ideig ültek így egymás mellett, szót se szólva, egy irányba nézve.

- Szabad akartam lenni. Minden tökéletesen ment, érezni akartam, hogy élek. Bármit tehettem, bármit megtettem, nem lehet a föld végtelenében élni, én a lélek végtelenébe vágytam.

- És megtalálta, amit keresett?- kérdezte az aranyifjú, de választ nem kaphatott.

- Dolgom van – mondta a barnakabátos, és már el is tűnt a fák között.

A méterárus úgy nézett utána, mintha jelenést látott volna, és valóban úgy is érezte magát, mintha a fizika törvényei egy időre megszűntek volna. Napokig nem találta a helyét, a régi kerékvágást kényelmetlennek érezte, kerülte az embereket.

- Barátom, maga talán beteg – mondta neki aggódva Trippo úr, amikor az utcán összefutottak, – orvoshoz kellene fordulnia. Én ilyen csendesnek és visszafogottnak még soha nem láttam az elmúlt tizenöt évben.

A méterárus azonban nem gondolt orvosra, igazán válaszra sem méltatta Trippo urat, csak ment tovább egyenesen, mikor egyensúlyából kibillentette barna látomása, aki két tábla csokoládéval a kezében hatalmas léptekkel suhant tovább.

- Kapják el, tolvaj! Tolvaj! – szaladt a trafikos kisasszony, s közben vaskos termetéből adódva hangosan zihált, majd meg is állt, és a derekát fogta. Esélye sem volt a tolvajjal szemben, már csak lobogó kócos haját láthatta.

- Én igazán nem értem ezt az embert – mondta szuszogva a kisasszony a feltápászkodó méterárusnak -, minden héten egyszer lop a trafikból két tábla csokoládét. Kilesi, mikor nem figyelek, és egy pillanat alatt, aztán már ott sincs. Nem értem. És hetente csak egyszer.

A méterárus a park felé sietett, az előző alkalommal nem kapta meg a választ, és ez azóta is frusztrálta. A padon meg is találta a csokoládét faló hajléktalant.

- Heti két tábla csokoládé az összes elesége?

- Nem, a vendéglőstől mindennap kapok egy kis maradékot. Kérsz egy kis csokoládét?

- Ha szeretné, én megveszem magának minden héten az édességszükségletét.

- Nem érted a lényeget. A hiúság, a bűntelenségemben való hit nagyobb bűn, mint a lopás és a torkosság együtt.

- És a hiúság legyőzésének gőgje, hol van a bűnök rangsorában? – kötekedett a méterárus éles logikáját csillogtatva. De a kopott idegen nem méltatta válaszra.

- Megtalálta, amit keresett? – tette fel a fontos kérdést, csak erre volt kíváncsi. – Én is valamit keresek, valami hasonlót.

- Tudom. De már megint nem érted a lényeget. Megvetted a kabátot látom.

- Igazából nem tudom, hogy miért, csak megláttam a kirakatban. Éppen olyan, mint a magáé, csak élénkebb a színe.

- Az idő sok mindent kifakít, a színeket, a célt, az elmét.

- Megtalálta, amit keresett?

- Nem jó a kérdés. Te éld az aranyifjú méterárus életét, az én vezeklésem már elegendő mindenért. Ezért jöttem, hogy ezt tudd, mielőtt balgaságot teszel.

Az aranyifjú nem értette, mit akar hajléktalan, de elfogadta, amit mondott. Talán, mert olyan megmagyarázhatatlan volt az új ismerőse, talán egyszerűen csak kényelemből, már vágyott vissza régi életéhez. Újra a sokat beszélő aranyifjú lett, Ainamore nagy örömére, de minden nap zárás után egy kis édességgel elment a parkba, hogy beszélgessen azzal az emberrel, akiről továbbra sem tudta, hogy kicsoda. Sokat hallgattak együtt, és ez a hallgatás erőt adott neki, mint valami lelki placebo. A hajléktalan azonban egyre keserűbbé változott, a szeme tiszta kékje zavarossá lett, ahogyan a beszéde is. Egyre gyakrabban találta ittasan, amit eleinte elfogadott, hiszen hűvösre fordult az idő, de később már zavarta, és ilyenkor nem is maradt sokáig.

- Most kérdezd meg! – kérte egy alkalommal a barnakabátos újra tiszta kék szemmel. – Most kérdezd meg, amit annak idején!

Az aranyifjú méterárus nem tudta miről van szó, csak örült, hogy furcsa ismerőse újra a régi.

- Most kérdezd meg, hogy megtaláltam-e, ami kerestem! – kicsit elhallgatott a fagyos, mély hang. Elhallgatott, de a tekintete mondta tovább, majd szavakkal is folytatta. – Volt, hogy úgy éreztem, igen. Most menj, dolgom van!

Ekkor találkoztak utoljára. Az aranyifjú méterárus az estét az Arabeszkben töltötte, ahol Wolfganggal, Trippo úrral és a többiekkel politikáról, művészetekről, szerelemről és egyéb hasznos témákról beszélgettek. Másnap reggel, mikor Bertolt felszolgálta neki a friss túros süteményt a kávéhoz, nagy robajjal érkezett meg Wolfgang.

- Meghalt. Ma hajnalban holtan találták a parkban.

- Ugyan, kit találtak holtan? – kérdezte fáradtan az aranyifjú méterárus.

- A kék szeműt, akinek olyan kék szeme volt, mint neked. Azt a hajléktalant. Senki sem tudja, mi történt, de hát végül is csak egy koldus volt. Talán kötekedett valakivel és megverték, ha ivott nagyon agresszív lett, az is lehet, hogy csak az ital végzett vele, vagy megfagyott. Vagy szívrohama lett, vagy a vakbele perforált. Az is lehet, hogy megmérgezték, vagy csak úgy meghalt.