4. A zongorista

Nem volt szükség megtervezett reklámkampányra, az informális információáramlás akadálytalanul működött Ainamore-ban. Hetekkel korábban elindult a pletyka, szinte biztos, hogy a tulaj indította el, és szép lassan elterítette az egész várost. „Az Arabeszk kávézóba új zongorista érkezik egyenesen Franciaországból.”
Az első napon már ötkor szinte teljesen tele volt az Arabeszk, pedig csak héttől volt a zongorista debütálása. Az üres asztalok is csak azért lehettek ilyen merészek, mert már jóval korábban lefoglalták őket. Izgatott várakozás volt félhangos alapzajjal. Az elindult pletyka gyümölcsei mostanra fejlődtek ki igazán. A rendőrfőnök szerint az új zongorista Jean Michel Jarre eltitkolt mulatt fia, akinek heavy metal zenekarát betiltották politikai szövegei miatt. A patikusné viszont biztos forrásból tudta, hogy a francia köztársasági elnök kedvenc jazz zongoristája szerződött az Arabeszkhez, és csak azért kellett elhagynia szülőföldjét, mert szenvedélyes viszonyt folytatott az elnöknével, aki a botrány kirobbanása után belehalt a szégyenbe. Valószínűleg a patikusnénak volt köszönhető, hogy oly sok hölgy megjelent a kiemelt napon, a szenvedélyes mulatt, francia szerető felkeltette az érdeklődésüket.
A hölgyek azonban nagyot csalódtak, az uraknak azonban annál inkább tetszett az új zongorista, aki nemhogy mulatt, a haja egészen szőkének tűnt, de még férfi sem volt. Vékony, csontos lány egy olcsó fekete estélyiben. Esetlenül mozgott és feltűnően zavarban volt, mint aki először lép közönség elé. A zene, a chanson dallamok, a rekedtes éneklése azonban elábrándoztatta az Arabeszk vendégeit.
Második nap még többen érkeztek meghallgatni Ainamore új sztárját, akiről a város minden pontján folyamatosan beszéltek. Az Arabeszk annyira megtelt, hogy az aranyifjú méterárus, aki mindenki számára ismert, de nem beszélt okból késett, csak a pult mellett tudott már megállni. Megkönnyezte az átölelő zenét, de hogy ez ne legyen feltűnő, megszólította a pincért, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekelt a város új kedveltje.
- Gyönyörű! Mit szól hozzá, Bertold? Micsoda gyönyörű ékkő hullott ide, a mi szürke városunkba. Ez a mai ruha és frizura jobban megmutatja a szépségét. Én mondtam tegnap a főnökének, hogy vegyen már egy rendes ruhát ennek a lánynak. Mit szól hozzá, egy zongorista, akinek nincsenek fellépő ruhái. Senki sem tudja, ki ez a lány, furcsa. A főnökét is kérdeztem, de ő sem tudott semmit. Egyedül a művész úr mondta, hogy neki ismerős, de nem tudja, honnan. Persze, ki hisz neki. Maga sem tud semmit? Együtt mentek haza tegnap este.
- Nem beszélgettünk.
- Nem beszéltek? Vagy félórára van ide a panzió gyalog, és maguk nem beszéltek. Az nagyon hosszú idő, ennyi idő alatt még a kezét is megkérhette volna. De csak elismeri maga is, hogy ügyesen játszik?
- Ez a munkája.
- De szép is, nagyon is szép.
- A munkájánál elvárás.
- Furcsa férfi maga, Bertold, bár ez a lány is egészen furcsa. Wolfgang szerint leszbikus, mert visszautasította a mi ellenállhatatlan költőnket. Azt mondják, hogy a franciák között sok az olyan. Trippo úr viszont azt mondta, hogy lehet apáca is, vagy özvegy. Maga mit gondol? Olyan furcsa ez a lány.
Az aranyifjú méterárus csak mondta, és csak mondta hátat fordítva a pincérnek, hogy lássa a zongorista lányt. A pincér is kicsit elgondolkodott, még neki is zavaró volt az a félórás néma gyaloglás előző este.
- És képzelje! – fordult vissza a méterárus. – Tegnap a maga főnöke, mikor a lánynak volt az a rövid szünete úgy tíz óra körül, szólt a lányhoz, Cécile, Cécile, de az nem is reagált rá. Megkérdeztük tőle, hogy ez csak művésznév, vagy ilyesmi, de azt mondta, hogy nem, sőt ellenkezőleg, ez az igazi neve, de az elmúlt tíz évben nem ezt használta, senki sem hívta így. Azt mondta, hogy az apja akarta, hogy zongorista legyen, ezért kapta a Cécile nevet. Kérdeztük, hogyan hívhatjuk, amire hallgat, azt mondta, hogy maradjon a Cécile név, szeretné újra a magáénak érezni. Vajon mennyi idős lehet ez a lány?
A pincér is ezen gondolkodott, vajon mennyi idős lehet a lány. Egyértelműen csinos volt, ezt megállapította, de a korát nem sikerült megsaccolnia, olyan kortalannal tűnt. Zárás után megvárta, amíg átöltözik, majd együtt indultak a Family Panzió felé, ami szintén a tulajé volt. Mint az előző este, most is szótlanul mentek egymás mellett, csak a cipők kopogása hallatszott a macskaköves sikátorokban. A pincér azonban egyre inkább kíváncsi lett a lányra.
- Mondja, miért jött Ainamore-ba? – kérdezte halkan a férfi.
- Pótolni.
- Pótolni? Mit pótolni?
- Ne haragudjon, nincs kedvem erről beszélni, fáradt vagyok – zárta le a beszélgetést a lány.
Meglepődött a reakción a pincér, kicsit el is szégyellte magát, úgy érezte, lecsúszott a méterárus és bandája szintjére. Egész úton többet már nem szólalt meg. Az árnyékukat nézte a földön, ahogy körbe táncolja őket a lámpaoszlopok ütemében. Megfigyelte, hogy négy-öt lépéssel a lámpák után úgy tűnik, mintha a lány belékarolna. Ez nagyon tetszett neki.
Másnap este zárásnál hiába kereste a lányt, nem volt sehol. A tulajtól tudta meg, hogy Fedorral távozott. „Wolfgang nagyon ideges lesz, ha megtudja” – jegyezte meg a tulaj. Következő nap már nem volt tele az Arabeszk, csak a szokásos vendégek érkeztek meg. Wolfgang tényleg nagyon agresszív volt, hol Fedort, hol a bájos zongoristát kritizálta. A feszültség végigitatódott az egész kávézón. Cécile a tízórás szünetében megkönnyebbülten ült a pulthoz, ami megnyugtató messzeségben volt a költőtől. A pincér zavarba jött, hogy a megszokottól eltérően ott pihen a lány, de Cécile kedvesen szólt hozzá.
- Ne haragudjon, kérem, hogy múlt alkalommal olyan csúnyán leintettem. Fáradt voltam, és egy nehéz témába kezdett bele.
- Nem történt semmi, talán én voltam túl tolakodó.
- Ön rég óta él Ainamore-ban? – kérdezte a lány hirtelen témát váltva.
- Itt születettem, de nem mindig ebben a városban éltem.
- Talán ismerte a két húgomat, négy éve költöztek ide, ha jól tudom. Színésznők voltak a színházban, nagy prózai szerepeket játszottak. Justine és Sophie volt a nevük.
- Nem ismerem őket. Én nem járok színházba, és úgy tűnik, ők sem járnak az Arabeszkbe.
- Ne haragudjon, mennem kell, majd haza felé még beszélgetünk.
A férfi örült neki, hogy újra együtt mennek haza és nem más férfiakkal/-hoz (?) mászkál a lány. Örült annak is, hogy újabb információkat tudott meg. Haza felé egészen beszédes volt a lány, lelkesedve beszélt, a férfi meglepődött, nem ilyennek képzelte. De örült, nagyon örült.
- Gyerekkorunkban az egész nyarat a nagyszüleink birtokán töltöttük. A testvéreimmel lejártunk a faluba játszani a gyerekekkel. Annyira hasonlítottunk egymásra, hogy sokan nem tudtak megkülönböztetni minket. A nővéreim kamaszként gyakran elmentek egymás randevúira, és a fiúk észre sem vették a cserét – a pajkosságot mesélve kitört belőle a nevetés.
- Nővérei is vannak? A kávézóban a húgairól beszélt.
- Csak két lány testvérem volt, meghaltak – mondta a rászakadt keserűséggel, és belekarolt a férfiba. – Őket jöttem pótolni a világba.