2. Művész úr

A lábát keresztbe rakta, kényelmesen hátra dőlt a székben, a szokásos székben és meglehetősen teátrálisan szétnyitotta az aznapi újságot, amit néhány perccel korábban kért el ellentmondást nem engedve egy másik vendégtől. Mégis csak ő itt a legfőbb törzsvendég. A fontosabb hírek olvasása közben gondosan kitalált mozdulatokkal nagyokat szívott drága szivarjába, amit a kávézó melletti trafikban vásárolt minden kedden.
- Olvasta a cikket a balestről, művész úr? Itt történt a szomszéd sarkon. Hogy mik vannak.
A művész úr lassan, kimérten tekintett fel az újság mögül. Próbált minél ellenszenvesebben nézni, nehogy szemtelen megszólítója lemerészkedjen ülni az ő asztalához. Nem járt sikerrel, az aranyifjú méterárus már ott ült, és közvetlenül rákönyökölt a kerek asztalra.
- Ön csinálta a fotót a cikkhez? Már többekkel is megbeszéltem, hogy biztosan az ön tehetségét dicséri ez a fotó. Olyan művészi.
- Tévedtek. Én művész vagyok, nem adom el magam szenzációhajhász újságoknak!
- Oh… - mondta önkéntelenül az aranyifjú és annyira zavarba jött, hogy képtelen volt tovább folytatni a megkezdett beszélgetést.
A művész úr szintén kellemetlenül érezte magát, ezért leplezésként hanyag eleganciával, kimért lassúsággal itta a kávéját, és azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg kellemetlen alkalmatlankodójától. Tulajdonképpen kedvelte a méterárust és szívesen beszélgetett volna vele az albán megmagyarázhatatlan balesetéről, de nem érezte helyénvalónak, hogy egy ilyen emberrel lássák, sőt hogy ilyen témáról beszélgessenek.
- Ne haragudjon művész úr, de most látom, hogy Trippo úr megérkezett. Fontos megbeszélni valóm van vele.
Az aranyifjú méterárus felszabadultan, gyorsléptekkel távozott az asztalától, és hosszas társalgába kezdett Trippo úrral. A művész úr irigykedve pillantott feléjük néha, és unalmában próbálta kihallgatni jóízű beszélgetésüket.
A pincér automatikusan jött az asztalához. Megitta a kávét a művész úr, hozta is máris neki a testes, félszáraz vörösbort, ahogyan minden nap.
- Gratulálok, művész úr, a fotóhoz. Igazán művészi.
- Milyen fotóról beszél? – kérdezte meglepődést színlelve.
- A balesetről, ami itt történt a posta előtt.
- Nem én készítettem azt a fotót.
- Elnézést kérek, többen is úgy gondoltuk.
A pincér kiürítette a hamutálcát, majd ott hagyta. A művész urat emésztette a vád, hogy ő holmi napi lapoknak készít fotókat, holmi albán jöttmentek balestéről. Hosszasan nézte a bizonyos fotót, nem értette, mit találnak rajta művészinek. A gazdasági miniszterről készült fénykép sokkal jobban tetszett neki. Az legalább szimmetrikus volt és harmonikus. A baleset fotója viszont zűrzavaros, tele meglepődött és rémült arccal.
Elmélyült analíziséből a költő összetéveszthetetlen távoli hangja húzta ki. A legtávolibb asztalnál ültek, közvetlen a zongora mellett. Nem értette, miről beszélnek, pedig úgy könnyebb lenne megszólítani őket. Miattuk járt ide a művésznegyedbe már hónapok óta. Egy esti rádióműsorból tudta meg, hogy Krommernek Wolfgang, Ainamore elismert költője minden este az Arabeszk nevezetű kávéházban találkozik művész barátaival. Másnap munka után már nem haza ment a rádió hallgatásával túlélni a magány üres óráit, hanem egyenest az Arabeszkbe villamosozott. Az üvegajtóban megállva azonban elbátortalanodott, és a legeldugottabb üres asztalhoz ült le a mosdók mellett. Gyávasága által keltett feszültségét azzal enyhítette, hogy jobb, ha előbb felméri a viszonyokat és a művész társaság szokásait. A napok, hetek, hónapok azonban úgy csúsztak el, hogy ő a mosdók melletti asztalnál ült, Wolfgang és csoportja pedig a zongora mellett elérhetetlen távolságra.
Ma azonban elhatározta, hogy odamegy hozzájuk, bemutatkozik és hosszasan elbeszélget velük. Ezzel alátámasztaná művészi mivoltát. Igen, a bemutatkozás jó lesz, de utána mit mondjon. Reggel betette táskájába Wolfgang legújabb kötetét, hogy dedikáltassa. Akkor még jó ötletnek tűnt, de most már kevésbé. Ő mint művész akart bemutatkozni, s nem mint közönséges rajongó. Belekezdhetne abba az elméletbe Tarkovszkijról és Nietzschéről, amit valamikor nagyon régen hallott a rádióban, de az talán kissé sznobnak tűnne elsőre, de az időjárásról, vagy a politikáról sem beszélhet, mert az nagyon kispolgári. Valami aktualitás kellene! Talán az albán balesete. Hivatkozhatna a fotóra, úgyis mindenki azt gondolja, hogy ő készítette. Bizonytalanul áthelyezte a testsúlyát zsibbadt lábfejeire és kezdett felegyenesedni, de akkor észrevette, hogy a méterárus Wolfganggal beszélget. Így mégsem mehet oda, miért nem hazudta azt, hogy ő készítette azt a szörnyű képet.
Most már nem ülhet vissza, az nevetségesnek tűnne. Fizetett a pultnál és elindult a villamoshoz. Útközben az emberek arcát figyelte. Miért tudja mindenki honnan hová megy, mit akar és ki ő?
Hazaérve kiszedte a táskájába gyűrt nyakkendőjét, amit a kávéházba menet rejtett el. Egy fotóművész nem hord nyakkendőt. Szépen, precízen kivasalta, ahogyan a holnapi ingjét is. Felvette csíkos pizsamáját, levetett ruháit gondosan elhelyezte az ágyhoz közeli széken, majd beállította hatra az ébresztőóráját.
Másnap elfogyasztotta szerény reggelijét, kifényesítette félcipőjét, és megnyugvással indult munkahelyére, a városi önkormányzat könyvelési osztályára, ahol nyugodtan lehet az aki.